Katedra-Trade '97 Kft.

Szerző: Veresegyházi Béla

A szerző nem tartotta feladatának, hogy az adatokon módosítson, vagy összefüggéseiben elemezze Kubinyi értekezését. Ezért nem kívánja önálló kutatásként beállítani a dolgozatot, hanem az Adattár gazdag tartalma vizuális feldolgozásának. Célja, hogy a történeti-földrajz ábrázolási lehetőségeit kihasználva további kutatási és hivatkozási alapként szolgálhasson.

2004-ben jelent meg Kubinyi András rövid, összegző tanulmánya a késő középkori magyar városhálózatról. Itt foglalta össze legtömörebben azt az utat, amelyet a jogi alapon meghatározott város fogalmától a centrális (központi) helyekig megtett. A város fogalmának értelmezésekor már a második mondatában ezt írta: "A 'város' mibenlétének definíciója szinte lehetetlen…", majd a történelem, a földrajz, a régészet, a szociológia megfogalmazásait vette sorba, hogy végül kikössön a funkcionális megközelítésű centrális helyek terminológiánál (Kubinyi 2004. p. 2).

Mivel a települések történeti szerepének vizsgálatában a 19-20. század első felében a jogi  város- és falufogalom dominált, igen kevés várost vettek számba. Így például Szűcs Jenő 25-30 várossal számolt a 15. századi Magyarországon (Szűcs 1955). Ezzel szemben Csánki Dezső monumentális munkájában a Hunyadiak korában 700-900 mezővárost vett lajstromába (Csánki 19). Ez a nyilvánvalóan magas szám "…azonban felvetette a kérdést, hogy akkor mi is a mezőváros, amennyiben nem tartozik a városhálózathoz?" (Kubinyi 2000. p. 8.) E kérdésfeltevést követte az az alkotói gondolkodási folyamat, amelynek eredményeként – Christallertől Mendöl Tiboron és Szűcs Jenőn, valamint Fügedi Eriken át Bácskai Veráig – eljutott a centrális helyek fogalmáig, a város funkcionális értelmezéséig. Ezután dolgozta ki kritériumrendszerét, melynek  legtömörebb megfogalmazása az alábbi: „A centralitási pontrendszer kidolgozásánál elvi és gyakorlati szempontokat kellett figyelembe vennem. Célom a városi jellegű települések összehasonlítása, közülük a város szerepét eljátszók kiválasztása és rangsorolása volt, ezt azonban a helységek nagy tömegéből azok kiemelésével érhettem el, amelyek környezetük számára bármilyen szempontból központként működtek. Ez magába foglalta a gazdaságon kívül az egyházi, állami, megyei, földesúri igazgatást is…" (Kubinyi 2004. p. 8.)

Magam is tíz centralitási ismérvvel számoltam, amelyek a legkevésbé lényegesek felől közelítenek a fontosabbak felé. Ezeken belül 1 és 6 pont közti fokozatokat állapítottam meg, úgyhogy elvileg 60 pont a legmagasabb, ezt azonban egyetlen hazai város sem éri el, a legtöbbet Buda kapja, amely 55 pontot ért el. Az egyes kategóriák a következők:

1. Uradalmi központ, főúri, királyi rezidencia. Ez a kategória főként a legalsóbb fokon nem vonatkozik feltétlenül mindig városias településre, bár a legtöbb központi helyen ott van a földesúr képviselője. Az uradalmi központ centrális funkciója azonban nyilvánvaló.
2. Bíráskodási központ, hiteles hely. Pereskedő őseink gyakran fordultak meg bíróságok vagy hiteles helyek előtt, ami az illető helység fogyasztói piacára hatást kellett, hogy gyakoroljon. Itt két ismérvet vontam össze.
3. Pénzügyigazgatási központ.
4. Egyházi igazgatás. Itt összekapcsoltam az egyházi igazgatást a tizedszedéssel. A tizedkörzetekkel van bizonyos nehézség. Más egyházmegyéknél az adatok nem teljesek.
5. Egyházi intézmények. Elsősorban a kolduló rendi kolostorokat és az ispotályokat akartam külön kiemelni. A többi, főként monasztikus rend monostorait, a társas-káptalanokat és az apácakolostorokat is jelölni akartam, noha centrális szerepük minimális volt.
6. A településről 1440-től 1514-ig valamelyik külföldi egyetemre (Bécs vagy Krakkó) beiratkozottak száma.
7. Kézműves- vagy kereskedőcéhek száma. Tipikusan a városiasodásra utaló kategória, legalábbis a késő középkor esetében. Mégis, ezzel van a legtöbb probléma. (Ennek kifejtését lásd lentebb.)
8. Úthálózati csomópont. Azt vizsgáltam, hogy egy településről hány központi hely érhető el úgy, hogy egy másikat nem érint. (…) Ez elég lényeges kategória, általában minél jelentősebb egy település városiassága, annál magasabb az útközponti hely jellege, azonban ez nem általánosítható.
9. Vásártartás. A vásártartás és a jogi helyzet nem függött össze egymással. Az esetek többségében egy településen csak egy hetipiacot tartottak, sokadalmat pedig többet is, de ez nem törvényszerű.
10. A település jogi helyzete. A falusias központi helyeket nem pontozom.

A pontrendszer alapján a központi helyeket osztályozni lehet. A csoportok a következők:

• Elsőrendű (főbb) városok, ide sorolom a legalább 41 centralitási ponttal rendelkezőket.
• Másodrendű városok 31-40 pont között.
• Kisebb városok, valamint jelentős városfunkciót betöltő mezővárosok. Pontszámuk: 21-30 közötti.
• Közepes városfunkciót ellátó mezővárosok, 16-20 pont között.
• Részleges városfunkciójú mezővárosok, pontjaik 11-15 közöttiek, van köztük egy-két falu és földesúri kisváros is.
• Átlagos mezővárosok és mezőváros jellegű falvak, 6-10 közti pontszámmal. 
• Jelentéktelen mezővárosok, valamint központi funkciót ellátó falvak. Pontszámuk: 1-5. A funkcionális szempontból városnak tekinthető települések alsó határa 15-16 pontnál lehet, ezért a 11-15 pontos kategória mintegy átmeneti jellegű. 

Kristó Gyula a következőket írta Kubinyi rendszeréről: "A Kubinyi-féle elmélet a centralitási pontokról, mint a magyarországi városi fejlettség jelzőszámairól, újszerű, konstruktív kezdeményezés annak érdekében, hogy hierarchiát állapítson meg a városiasodás szinte mérhetetlen (és egymással is szinte összemérhetetlen) faktorai összegzéseképpen.” (Kristó 2003. p. 95.). Kristó azonban bizonyos fenntartásokat is megfogalmazott. Kubinyi megjegyezte: ”…centralitási pontrendszeremmel szemben - amennyiben nem hagytam mást figyelmen kívül - tudomásom szerint eddig csak Kristó Gyula professzor jelentett be Kalocsát vizsgálva ellenvéleményt. Az általam megadott 21 pontból ugyanis 11 az érseki székhellyel függött össze. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Kristó kihagyná az uradalmi, bíráskodási és egyházi igazgatási központokat, azaz az I., II. és IV. kritériumokat. Kétségtelen, hogy ez nem látszik egészen indokolatlannak Kalocsa esetében, amely az oklevelekben oppidiumként fordul elő, és más városi ismérvei is hiányoznak. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy centralitással, nem pedig városokkal foglalkoztam”. (Kubinyi 2004. p. 21.).

Nos, itt éppen ütközik a két szemlélet, mert Kristó Gyula Kalocsa gyenge települési adottságait, az érsekség bizonytalan helyzetét (egy időben nem itt, hanem Bácson székelt az érsek), bíráskodási szerepkörének megosztottságát rója fel, s a környező települések 8-10 pontos szintjére helyezi a vallási igazgatási központ nélkül (Kristó 2003. p. 93.). Mendöl Tibor Általános településföldrajz című művében külön kategóriát szentel a kormányzati-politikai tevékenységet ellátó várostípusnak, azzal a meghagyással, ”hogy a település területén túlnyúló hatáskörű terjedelme szükséges ahhoz, hogy központi funkcióról beszélhessünk (…) ha valahol csak az önkormányzat szervei működnek (…) akkor a település önmaga számára központ” (Mendöl 1963. p. 378.). 

Legalább olyan bonyolult lenne a helyzet az I-II-IV. kritériumok elhagyásával, mint a fentebb említett városdefiníció mindenki megelégedésére való elfogadtatásával.  Kubinyi rendszerében 183 olyan hely van, amely ezekben a kategóriákban valamennyi pontot kapott. Ezek közül 38 éri el a 15-16 pontos városi küszöböt, a többiek mezővárosok vagy falvak, amelyek kisebb-nagyobb területű környezetük számára igazgatási központot jelentettek. Kalocsával kapcsolatban az a kérdés is felmerül - így aztán a többiek vonatkozásában is felmerülhetne -, vajon el lehet-e választani egy, a településtől és lakóitól közvetlenül nem függő – bizonyos esetekben nem is igen kötődő - intézményt, gazdasági egységet az adott közösségtől? Véleményem szerint nem, hiszen a településeket gyakran a lényegüktől fosztanánk meg. Hogyan nézne ki Buda városa a királyi udvar nélkül, Várad a püspöksége nélkül? Sajnos az előbbire a sors viszonylag rövidesen választ adott, hiszen Buda 1541-es elfoglalása után pontosan ez következett be.

Visszatérve a városhálózatra, a központi helyek térképes ábrázolása igazolja Szűcs Jenő sorait, aki ugyan a két évszázaddal korábbi állapotokat elemezve írta azokat, de nagy vonásaiban egyezik a későbbi képpel is. ”Feltűnő most már, hogy a városiasodás eddig számba vett, nagyjából félkörösen elhelyezkedő nyugati és keleti zónái között az ország egész hatalmas belső térsége az Alföld északi peremvidékével és a hozzá délről, a Maroson túl csatlakozó Temesközzel együtt nem hogy városi zónákat nem mutat fel, hanem egyáltalán városokat is csak mutatóba. (…) Ennek magyarázata alapvetően nem a katasztrófa (ti. a tatárjárás) vagy az etnikum, hanem a gazdaság dimenziójában rejlik, mindenekelőtt abban a „peremhelyzetben”, mely Magyarország betagozódását jellemzi a nyugati gazdaságba” (Szűcs 1993. p. 273.). 

Ez a belső periféria (peremhelyzet) megmaradt két évszázaddal később is, annak ellenére, hogy az Anjou uralkodók idején az ország pénzgazdálkodása, bányászata, kereskedelme megújult és jelentősen növekedett. A Nagyalföld azonban nem rendelkezett ásványi kincsekkel, mezőgazdasági termékei nem gyakoroltak vonzerőt az amúgy is gyenge belső piacra. A földművelés egyébként is csak kis területre terjedt ki - Lóczy Dénes (2000) becslése szerint a terület 5%-ára -, s az esetleg megtermelt felesleg elszállítása is szinte megoldhatatlan feladatot jelentett a korabeli utakon. A termények értéke pedig nem tette gazdaságossá az esetleges szállítást sem (Beluszky 2001).

Ennek ellenére egyre több olyan település volt, amely kisebb-nagyobb területet szolgált ki valamilyen téren, ezek kerültek be a centralitási rendszerbe, s nevezte el őket Kubinyi központi helyeknek. Mint már kiderülhetett, és a továbbiakban be is bizonyosodik, nem szükségszerűen városok, hanem többségükben mezővárosok és falvak. Mint a Kubinyi-Kristó eszmecseréből is kiderül, ezen a tájon alig lelhető fel a régebbi felfogás szerinti város, de az ország sem bővelkedett bennük. Ugyanakkor a 14-15-századi fejlődés megkövetelte azoknak a helyeknek a sokszorozódását, amelyek a városi funkciók valamelyikével, vagy éppenséggel annak teljes palettájával rendelkeztek, de jogi szempontból nem rendelkeztek azokkal a kiváltságokkal, amelyek a középkori városokat jellemezték (1. ábra).

1. ábra: Magyarország központi helyei a 15. század végén

Figure 1. Central places in Hungary at the end of the 16th century

Forrás: Kubinyi 2004.

A táblázat és a belőle készült térkép is a mezővárosok előretörését jelzi (a mezővárosok közül csak a legalább 16 centralitási ponttal rendelkezők kerültek be). Fügedi Erik a mezővárosokról szólva ezt írta: ”kisvárosokról van szó, amelyek alkalmasak voltak a városi funkcióknak a kereskedelem és ipar területén történő ellátására egy kisebb körzeten belül” (Fügedi 1981. p. 345.). A mezővárosok genezisében a gazdasági szükségszerűség mellett a földesúr szerepét emelte ki (1. táblázat).

1. táblázat: A központi helyek megoszlása a Magyar Királyságban, a 15-16. szd. fordulóján

Table 1. The distribution of the central places in the Hungarian Kingdom at the turn of the 15th- 16th centuries

Forrás: Kubinyi 2004.

A „valódi” városok és a mezővárosok a 14-15. században felemelkedő magyar kereskedelem és gazdaság mozgatóerői. Az ország bekapcsolódása a nyugati világ gazdaságába – ha peremhelyzetben is – jelentős fejlődést eredményezett a városias települések megizmosodásában, az új városok létrejöttében (elsősorban a bányavárosokra, illetve a külkereskedelmi utak mentén fekvő településekre gondolunk). A mezővárosok száma gyorsan növekedett, de fejlődésük nem mindig volt töretlen, hiszen függött a földesúr akaratától és szándékától, a földrajzi helyzet esetleges változásaitól, a vonzásukba tartozó települések számától. A kedvezőbb helyzetben lévők - s itt nem csak a földrajzi helyzetre, hanem a jogi tényezőkre is gondolhatunk – gyorsan kiemelkedtek (például a marhakereskedelem révén), mások viszont elveszthették addigi városképző erőiket (rév, vám, híd stb.), és visszasüllyedtek.

Ez a mozgalmas és izgalmas történelmi korszak és annak települései adták a muníciót Kubinyi András kutatásaihoz, és azok eredményeként annak az Adattárnak a létrejöttéhez, melyet e cikkhez felhasználtunk. Ezzel kapcsolatban feladatunknak tartottuk az adatok földrajzi szempontú ábrázolását és az információk történeti-földrajzos feldolgozását. 

1. Igazgatási kategóriák (I-II-IV)

A fenti kategóriák pontszámainak összegzése – így a kategóriák együttes tárgyalása – két szempontból is megmagyarázható. Egyrészt mindhárom kategória az igazgatás, kormányzás tortájának egy-egy szeletét jelenti. Másrészt a bevezetőben említett Kristó-Kubinyi véleménycsere mutat rá arra, hogyan értelmezhető a város, várossá tesz-e az igazgatási funkció, kapcsolódik-e a településhez még akkor is, vagy annak ellenére, ha a település és a földesúr (Kalocsa esetében az érsek) látszólag csak kevés és vékony szállal kapcsolódik össze. Ha az ugyancsak citált Mendöl Tibor sorait vesszük alapul, ez az összevonás (irányítás és hatalmi, törvényhozási, igazságszolgáltatási és egyházi irányítási funkciók) megállja a helyét, hiszen mindhárom a környezete számára valamilyen szolgáltatást jelent (Mendöl 1963).

 1.1. Uradalmi központ, főúri rezidencia 

Fontosságukra Fügedi Erik már 1981-ben rámutatott, amikor a nagybirtok fejlődését összekapcsolta a mezővárossá válással. Szerinte a nagybirtokok fejlődésének második fázisában azok urai zárt tömbök kialakítására törekedtek (14. század), majd a leginkább kedvező fekvésű települést (falut) kiválasztva uradalmi központtá fejlesztették. A kiváltságokkal is megtámogatott település központi fekvése kedvezett a helyi piac, majd az országos vásárok (sokadalmak) tartásának. A földesúr további jogokat eszközölt ki az uralkodótól az immár mezőváros számára, ugyanakkor hatalmi és jogi szempontból továbbra is annak ura maradt. Ebben a minőségében ellenőriz(het)te a piacot, annak bevételeiből ő maga is részesült. Fügedi szerint „a 14. század mezővárosai túlnyomórészt ennek a típusnak voltak a képviselői (Fügedi 1981).

Ezért fontos és érdekes számba venni az uradalmi központokat az Alföldön, s talán még nyomatékosabban, mint Nyugat-Magyarországon, hiszen utóbbit közvetlenebbül érték a külső városképző hatások. Ezek eredményeként az ország nyugati és északi felében több királyi szabad város volt, míg az Alföldön a városi funkciókat inkább a földesurak által ellenőrzött mezővárosok gyakorolták. Az alföldi mezővárosok zöme külsőségeiben bizonyára nem, tartalmilag, funkcióiban viszont annál inkább városként létezett környezete számára.

155 település (a vizsgált települések 48%-a) kapott valamennyi pontot ebben a kategóriában. Ebből hét volt csak falu, vagyis az uradalmak, a kisebb-nagyobb hivatalok a mezővárosokhoz köthetők. Területileg nézve a Marostól délre nagy számban épültek meg a kisebb-nagyobb várak, erősségek. Az Alföld középső részén viszont alig találunk belőlük, míg északkeleten megint valamivel nagyobb a számuk (2. ábra). Ugyanilyen képet mutat az alsó fokú birtokigazgatási központok hálózata is. A települések pontátlaga 1,6 (a hatból), ami arra mutat, hogy a térséget, az alapszintet alig meghaladó tevékenység jellemezte e téren. 39 vár, 17 castellum mellett 24 nemesi birtokközpont (rezidencia) vagy tisztviselői hely emelhető ki a 155 uradalmi központi hely tömegéből.

2. ábra: Uradalmak, rezidenciák, várak központi helyei az Alföldön a 14-15. században

Figure 2. Central places of manors, residences and fortresses in Alföld in the 14-15th century

Forrás: Kubinyi 2000. alapján saját szerkesztés

1.2. Bíráskodási központ, hiteles hely

Ebben a kategóriában Kubinyi 47 települést vett számba, melyekből kettő falu (Fejértó, Kompolt) volt (3. ábra). A nemesi vármegye bíráskodási feladatait „alapvetően két fórumon látta el, (…) a közgyűlésen és a megyei törvényszéken, a sedes judiciarián vagy sedrián. Amíg azonban a közgyűlést alkalmanként hívták össze, s két közgyűlés között gyakran évek teltek el, a sedria, amelyet hetente vagy kéthetente ugyanazon a helyen tartottak, maga volt az állandóság” (Csukovics 1997. p. 365.).

3. ábra: Az igazgatás helyei az Alföldön a 15. században

Figure 3. Administrative places in Alföld in the 15th century

Forrás: Kubinyi 2000. alapján saját szerkesztés

Kubinyi kataszterében 34 település sedriahely, az általa hivatkozott Csukovits Enikőnél az Alföldre vonatkoztatva 61, csak a 15-16. századra 34. Mindkettőjüknél 30 sedriahely szerepel. Amik külön pontot jelentettek ebben a kategóriában (II.), azok a következők:

• a székek: Jászberény, Halas, Kecskemét, Szenteltegyház, Fajsz, Sebes, Orsova,
• a hiteles helyek: Arad, Csanád, Eger, Kalocsa, Titel, Bács, Várad,
• az országgyűlések, illetve nádori gyűlések színhelyei: Bács, Hatvan, Heves, Pest, Szeged, Temesvár.

1.3. Igazgatás

Az igazgatási szerepkörök vizsgálata az egyházi igazgatással lehet csak teljes. Az Alföldön két érsekségi központ (Bács, Kalocsa), három római katolikus püspökség (Csanád, Eger, Várad) és egy görög katolikus püspökség (Munkács) található a 15. század végén. Az egyházi igazgatásban elfoglalt centrális helyéért 47 település kapott pontot, annak ellenére, hogy a tizedkörzetek számát forráshiány miatt rendkívül hézagosnak ítélte meg Kubinyi. Csak 26 települést vett fel az Adattárába, s azt vélelmezte (joggal), hogy ebben a pontban még jelentős változásokat hozhat a későbbi kutatás. ”Területünkön, leszámítva az egri egyházmegyéhez tartozó településeket, csak elvétve maradtak fenn (…) adatok." (Kubinyi 2000. p. 19.)

Amennyiben az I-II-IV-es kategóriákban kapott pontszámokat összegezzük, a következő tucatnyi település emelkedett ki (2. táblázat). A 12 élenjárót vizsgálva egyből feltűnik az egyházi igazgatási szerep dominanciája, s az arra kapott pontok  jelentősége. A pontok abszolút értékét tekintve az érsekségek és a püspökségek helyei foglalják el az első öt pozíciót. A következő hét település között már csak kettőnél jelentősebb az egyházi igazgatási pontszám, s itt már megjelennek azok a központok, amelyeket a világi igazgatás pontjai emeltek a 12 település közé (Arad, Szeged, Temesvár, Sebes, Pest). Némileg más a helyzet, ha a települések összpontszámát nézzük, és aszerint rangsorolunk, hogy az I-II-IV-es kategóriákban kapott pontszámok az összpontszám hány százalékát adják. A Kristó által például hozott Kalocsa valóban nagyon kiemelkedik a maga 52%-ával, s ebbe a tizenkettőbe hét egyházi-igazgatási központ kerülhetett be. 

2. táblázat. A legfontosabb közigazgatási központok az Alföldön a 15. században

Table 2. The most important administrative centres in Alföld in the 15. century

Forrás: saját szerkesztés

A nagy összpontszámú Szeged, Pest, Temesvár itt már nem szerepel a sorban, ami azt jelenti, hogy bár jelentős igazgatási központok ugyan, de pontszámaik összetétele harmonikus, kiegyensúlyozott, arányos a többi városi szerepkörükkel. A markánsabb igazgatási központok térképre vetítése azt mutatja, hogy a szereplő települések nagyobb része a 16 pont feletti kategóriákba tartozik (80%). Az Alföld középső része, a Duna-Tisza közének nagy része és a Marostól délre eső területek elsősorban az alapfokú igazgatási egységekkel rendelkeznek, a felsorolt vidékeken alig van magasabb fokú centrum (4. ábra).

4. ábra: Igazgatási centrumok az Alföldön az I-II-IV. kategóriák alapján a 15. században

Figure 4. Administrative centres in Alföld, according to Categories I, II and IV in the 15. century

Forrás: Kubinyi 2000. alapján saját szerkesztés

1.4. Pénzügyigazgatás 

Ebben a kategóriában szerepel a legkevesebb helység (26), az összes település 8,1%-a. Mint később kiderül, nem csak a pénzügyekről van szó, hanem a bányászat, a pénzverés, a sóügyek központjairól is. A kevés központi hely magyarázata egyrészt magának a területnek (pénzügyek) a koncentráltságában, másrészt az Alföldben, mint tájban rejlik. A Nagyalföld a korabeli fejlettség szintjén könnyen hozzáférhető és hasznosítható nyersanyagokban szegény területnek minősíthető, s amint Kubinyi megállapítja, „a bánya- és pénzverő kamarák elterjedése elsősorban a nyersanyaglelőhelyektől függött” (Kubinyi 2000. p. 19.).

Az Asszonypatakán (Nagybánya) székelő pénzverő és bányakamara működésének háttere nem is a vizsgált tájunkra, az Alföldre támaszkodott, hanem az erdélyi nemesércek és só, és a máramarosi só bányászatára. Ugyanezt mondhatjuk el a Szatmárnémetiben székelő pénzverdéről és a kamara (lucrum camerae) ispánságról. Ez a két város – amelyek tehát a nagy természetföldrajzi egységek határvonalán fekszenek - elegendő volt a terület ilyen irányú ellátásához. A külkereskedelmet ellenőrző és irányító harmincad hivatalok feladata a külkereskedelem ellenőrzése. A temesvári főharmincad, ahogyan Kubinyi leírta, „a normális helyzethez” közelített, hiszen a déli határrész kereskedelemi forgalmát felügyelte. A másik főharmincad hivatal azonban eltért ettől, hiszen az ország belsejében, a Duna partján fekvő Patajon volt. Feladata a 15. században fellendülő marhakivitel ellenőrzése volt, s mint ilyen, áttételesen a külkereskedelmi feladatot e belső határon látta el.

A hármas kategóriához tartozó gazdasági-pénzügyi területek közül a legkiterjedtebb hálózattal a só szállítása rendelkezett. Mindig királyi monopólium volt, amelyet azonban az idők folyamán az uralkodók kiadtak egyházi, világi embereknek, szervezeteknek. A 14-15. században teljesedett ki a sókamarák hálózata (melyek teljes felkutatása még a jövő feladata). A sószállítás útjainak szervezése már az államalapítás idején elkezdődött (vagy folytatódott, hiszen sóra már a korábbi időszakok társadalmainak is szüksége volt), és királyaink a középkor folyamán végig foglalkoztak fejlesztésével és működtetésével, hiszen a királyi kincstár egyik fontos bevétele volt (3. táblázat).

Az Alföldön az „északibb sóút" (Dés-Szatmárnémeti-Szalacs) egyik végpontján Szolnok helyezkedett el, a „délebbi sóút” marosi útközvetítő központjában viszont Szeged nyerte el a kiváltságot”. Az északi út jelentősége azonban bizonyára már a kezdetekben sem vetekedhetett a délivel, később a marosi vízi út viszont megtartotta fontosságát, jelentősen hozzájárulva Szeged városiasodásához (Szűcs 1993).

3. táblázat. Királyi bevételek megoszlása a középkorban

Table 3. The distribution of the royal income in medieval Hungary

Forrás: Bertényi 1997. és Kubinyi 2001.

5. ábra: A pénzügyigazgatás központjai az Alföldön a 15. században

Figure 5. Financial centres in Alföld in the 15th century

Forrás: Kubinyi 2000. alapján saját szerkesztés

Az Anjouk korától megélénkülő és átszerveződő magyar gazdaságban a só kereskedelmét is megújították az uralkodók. A só útjait jelzik a sókamarai helyek szerte az Alföldön, főként a folyók mentén. A 15. században Huszt és Szeged sókamara ispánsága irányította a kisebb lerakatok kereskedelmét (Frisnyák 1990).

1.5. Egyházi igazgatás és az egyházi intézmények

Az igazgatási szerepkörről már volt szó az igazgatás egészének bemutatásakor, itt elsősorban a második rész, azaz az ötödik kategória szerepel. Kubinyi ennek jelentőségéről ezt írta: "Egyházi intézmények cím alatt vettem fel azokat a központi helyeket, ahol monostorok, káptalanok vagy ispotályok voltak. A városiasodás szempontjából a legfontosabbak a kolduló rendi kolostorokkal vagy ispotályokkal rendelkező települések” (Kubinyi 2000. p. 19.). Ezt a megállapítást Fügedi Erik tanulmányára hivatkozva tette meg, aki többek között azt írta: ”Végigtekintve a dominikánus kolostorok listáján, nem tudunk megszabadulni attól a benyomástól, hogy a névsor azonos a XIII. század derekának kereskedővárosaival. (…) A kereskedővárosok kiemelkedő szerepét a korai ferences kolostoralapítások is megerősítik” (Fügedi 1981. p. 343.)

6. ábra: Szerzetesrendek a középkori Magyarországon

Figure 6. Convents in medieval Hungary

Forrás: Romhányi 2000. alapján saját szerkesztés

A két nagy koldulórend - a dominikánusok és a ferencesek – a 15. század végéig jelentős mértékben nyertek teret az országban (6. ábra, 4. táblázat)). Az 1200-as évek elején jelentek meg az országban, s a dominikánusok rövid tündöklése után a ferencesek erősödtek meg, és a tárgyalt időszak végéig megőrizték vezető szerepüket. A 451 férfi kolostorból 208 volt koldulórendi az országban a 15. század végén (Romhányi 2000).

Fügedi azonban nem állt meg a Le Goff által sugallt eredeti munkahipotézisénél, hanem továbbment, s fejtegetése végén ezt írta: ”(…) a mezővárosi fejlődés ismérvének nem az országos vásárt, nem is a koldulórendek valamelyikének jelenlétét tartjuk, hanem a társadalmi fejlődést jobban tükröző ispotályt” (Fügedi 1981. p. 343.). Kubinyi folytatta ezt a gondolatmenetet, s a következőkre jutott: ”Ispotályok esetében jelenleg 89 településen ismerünk a középkori Magyarországon ispotályt, közülük 83, azaz 93,3% városban vagy mezővárosban állt. (…) az Alföldön és az Alföld szélén 37 településen találunk koldulórendi kolostort és 20-ban ispotályt. A húsz ispotályos hely közül 17-ben koldulórendi kolostor is működött. (…) A régió összes kolostorainak 45,9%-a, ispotályainak 90%-a legalább 16 pontos központi helyen állt. Ennyiben igaza van Fügedinek, hogy az ispotályok városiasabbak” (Kubinyi 2004. p. 19.)

4. táblázat. Koldulórendek és ispotályok az Alföldön a 15. században

Table 4. Mendicant orders and spitals in Alföld in the 15th century

Forrás: Kubinyi A. 2000. és F. Romhányi B. 2000. 

A Kubinyi A. és Romhányi B. adatai alapján szerkesztett térképen igen plasztikusan jelenik meg a fent idézett szerzők állítása (7. ábra). Ennek továbbgondolása a dolgozat végén a céhekkel, az egyetemre járókkal és a piacokkal kiszélesítve szerepel.

7. ábra: Egyházigazgatás, szerzetesrendek kolostorai és ispotályok az Alföldön a 15. században

Figure 7.  Parochial administration, monasteries and spitals of convents in Alföld in the 15th century

Forrás: Kubinyi A. 2000. és F. Romhányi B. 2000. alapján saját szerkesztés

1.6.–1.7. Az egyetemre járók és a céhek

Közös jellemzőik, hogy külön-külön is a városiasság és a városiasodás alapjai, ugyanakkor itt, az Alföldön – részint az adatok hiánya miatt - kevés településsel van dolgunk. A településekről 1440-től 1514-ig valamelyik külföldi egyetemre (Bécs vagy Krakkó) beiratkozottak száma 38 fő, úgy, hogy legalább öt fő beiratkozottról van szó. A kézműves vagy kereskedőcéhek száma még kevesebb, mindössze 15 város és 39 céh képviseli az Adattárban (8. ábra). Ez utóbbiról így vélekedett Kubinyi: ”A baj csak ott van, hogy a céhadatok fennmaradása igen esetleges. (…) Így a fenti táblázatunk adatai inkább tájékoztató jellegűek, amelyek alkalmasak bizonyos tendenciák felismerésére, de biztos, hogy a tényleges kézműves fejlődés ennél jelentősebb volt” (Kubinyi  2000. p. 24.) Vissza-visszatérő mondatok ezek, amelyek mondanivalójának korrigálása a későbbi nemzedékek feladata lesz.

8. ábra: A VI-VII. kategóriák fontosabb központi helyei a 15. században

Figure 8. Important central places of Categories VI and VII.in the 15th century

Forrás: Kubinyi 2000. alapján saját szerkesztés

A VI. kategóriáról Kubinyi szavait kell idézni: ”A külföldi egyetemre beiratkozottak száma, mint a magyar városiasság ismérve hosszú ideig az egyedüli olyan számszerűen is értékelhető kritérium volt, amely alapján a hazai városias települések rangsorát meg lehetett határozni. Nem véletlen, hogy ezt a módszeremet, pontosabban annak eredményeit az eddigi szakirodalom is átvette. (…) A régió 17 legvárosiasabb települése közül (akiknek 21-42 cp-ja volt) 15 tartozik a 21 legtöbb egyetemistát adó helység közé, azaz ezek 71,4%-a az élvonalat jelenti. (…) Az sem lehet véletlen, hogy a 16-20 pontos kategóriások többsége, 10 település (55,6%) adott egyetemre járókat, a 11-15 pontosból pedig 7 (18,9%), a 6-10 pontosból 5 (3,5%) míg a legalsóból egy sem található itt” (Kubinyi 2000. p. 29.).

A céhhel rendelkező 15 város közül 12 szintén a fenti tizenhetes csoportba tartozik (80%), csak Bács, Kalocsa, Lippa, Csanád és Sebes városokról nincsenek (még) ilyen irányú adataink.

1.8. Úthálózati csomópont-jelleg

Kubinyi ezt a kategóriát fontosnak tartotta, mert véleménye szerint „önmagában is utal a centralitásra” (Kubinyi 2000. p. 24.) Négy évvel később már árnyaltabban fogalmaz: ”Ez elég lényeges kategória, általában minél jelentősebb egy település városiassága, annál magasabb az útközpont-jellege, azonban ez nem általánosítható. Nem minden fontos úthálózati csomópont vált például központi hellyé. Itt van a nehézség.” (Kubinyi 2004. p. 18.) A 48 hat pontot kapott település majdnem fele (33) a 16 pontnál magasabb, városnak tekinthető csoportba tartozik. Ez a 35 városnak a 68%-a, további öt település öt pontot, hét pedig négy pontot kapott ebben a kategóriában a legmagasabban jegyzett csoportból. Itt kell megjegyezni azt, hogy 9 falu került be a hatpontosak közé, s 16 kisebb mezőváros is ide soroltatott.

5. táblázat: A települések közlekedési csomópont-jelleg szerinti megoszlása a 15. században

Table 5. The distribution of settlements regarding their positions in transport in the 15th century

Forrás: Kubinyi 2004. 

A pontszámok kiérdemlése egyedi módszeren alapult, mert ”attól függően kap egy központi hely magasabb pontszámot ezen a címen, hogy több központi hely érhető el egy másik érintése nélkül”(Kubinyi 2000. p. 24.) Ennek megfelelően egy pontot kapott az a település, amelyből 1-2 másik központ érhető el, kettőt a 3-4, hármat az 5-6, négyet a 7-8, ötöt a 9-10 és hatot a 11 és a feletti. Ennek a cikknek a terjedelmét meghaladja e módszer tüzetesebb vizsgálata, de a gyakorlati megvalósítást a 9. ábra mutatja be.

9. ábra: Az Alföld kiváló és jó úthálózati csomóponti helyei a centralitási pontok alapján a 15. században

Figure 9. The very good and good road network in Alföld regarding the central points in the 15th century

Forrás: saját szerkesztés

A 35 központi hely (város) közül összesen 13 azoknak a száma, amelyek az Alföld szélén helyezkednek el (Ber