Katedra-Trade '97 Kft.

Szerző: Veresegyházi Béla

A Kubinyi András által oly részletesen bemutatott – pontrendszerén keresztül az objektivitásra törekvő – alföldi központi helyek rendszere (városok, mezővárosok, jelentősebb funkciókkal rendelkező falvak), amelyet aztán az ország (Magyar Királyság) területén is elhelyezett, a 15. század végének képét rajzolta meg.

Ez a kép azonban igen gyorsan megváltozott, megtört, mert a mohácsi csata, majd Buda elfoglalása után az ország területe három részre szakadt, s az Alföld nagyobb részét az Oszmán Birodalom foglalta el. Amíg Kubinyi az adatok elégtelenségére és pontatlanságára hivatkozott pontozásai során, addig a 16. század második felét vizsgáló kutató a dika- és dézsmajegyzékekből, illetve a török által elfoglalt területek adólajstromaiból (defterek) már részletesebb anyaghoz juthat, amelyek segítségével pontosabb elemzéseket végezhet a korabeli élet bizonyos területein. Ezeket a kutatásokat már többen elkezdték, rövidebb-hosszabb tanulmányok jelentek meg a 16. század második felének témakörében.

1. A változatlan változó: a táj

Mielőtt a címben jelzett változásokról esne szó, nézzük, mi az, ami változatlan: a táj. A folyószabályozások és a mocsár-lecsapolások előtt az emberi közösségek csekély mértékben – szinte észrevehetetlenül, szűk, erősen behatárolt területen – változtattak rajta, a belőle élők. Az a tény, hogy bizonyos változások (például csatornaásás, vizek elterelése) feltehetően nem elszigetelten, hanem eléggé gyakran megtörténhettek, Werbőczy István Hármaskönyvének néhány idevágó passzusa bizonyítja.

A földrajzi szakirodalom bőségesen taglalta és vizsgálja ma is az Alföld ősi természeti képét, és az ember és a társadalom által végzett használatát, illetve átalakításait. A geográfiai munkák megegyeznek abban, hogy az Alföld (Nagyalföld) a Magyar Királyság elmaradott, várostalan területe volt, amelyet a víz uralt. A Duna és a Tisza, valamint a mellékfolyóik hatalmas lápokat tápláltak, amelyek elválasztották a valamivel magasabban fekvő, növények termesztésére és takarmány termelésére, betakarítására alkalmas területeket.

A korán, már az államalapítást követő két-három században kialakított (vagy kialakult) fő, országos útvonalak közül alig-alig hatolt be egy-kettő a tájra, a keletre (Erdély) tartó utak megkerülték, és a peremvidéken futottak. Ezért sok gondot okozott a közlekedés és a szárazföldi kereskedelem, mert a szállítóeszközök kezdetlegesek voltak, az utak biztonságát pedig számtalan tényező befolyásolta. Így a 12. századtól, amikor az infrastruktúra (kikötők, sóraktározó helyiségek, vámhelyek) kiépült, a vízi utak (Maros, Körösök, Tisza) egyre nagyobb részt vállaltak az erdélyi és a máramarosi só és más bányakincsek és termékek szállításában. A szárazföldi utak használatának gyakoriságáról, összeköttetéseiről (sóutak, hadiutak, általános kereskedelmi utak) jelenleg nincs még megnyugtató képünk. Györffy György, Blazovich László is megrajzolta az általuk az okleveles adatokból kihámozható alföldi úthálózatot, jórészt figyelembe véve a vízrajzi viszonyokat, de a történeti munkák jó részében (ha egyáltalán van térkép bennük) pont a mocsaras vidékeket alig-alig veszik számba a szerzők.

Maga az Alföld nem rendelkezett olyan nyersanyagokkal, amelyek kitermelése, elszállítása és kelendősége indokolttá tette volna a transzverzálisan átszelő, jól használható utak használatát. Persze ilyen szárazföldi utak nem is voltak, a korabeli viszonyok nem is tették lehetővé azok építését. A népesség számának növekedésével, a munkamegosztás fejlődésével, a bel- és külkereskedelem élénkülésével két gazdasági ágazat emelkedett ki, ezek közvetetten az Alföld lakóinak számszerű és anyagi gyarapodásával jártak. A só kereskedelme a Maros és a Tisza közvetítésével, s vele majdnem egy időben a nyugatra irányuló s volumenében a 16. század végéig növekvő szarvasmarha- és lóexport fellendítette a Nagyalföld világát. Ezt a két gazdasági ágat a török megjelenése, majd a hódoltsági terület kialakulása és léte sem vetette vissza, mert mind a magyar, mind a török fél támogatta.

2. A változások jellemző általános vonásai 

A hódoltsági területen a török gyorsan berendezkedett. Egymás után szervezték meg a szandzsákokat, a náhijéket. A szandzsákszékhelyeket és a stratégiailag fontos településeket megerősítették, vagy elfoglalták a meglévő várakat (Szolnok, Gyula, Temesvár), vagy éppen palánkokat építettek (Jászberény, Balaszentmiklós, Heves). A hódítók katonáival a kereskedők, hivatalnokok, más foglalkozású muszlimok is letelepedtek a központokban, majd igen sok helyen megépítették imahelyeiket, melyeket az 1. térképen ábrázoltunk.

A stabilan elfoglalt és a birodalom ellenőrzése alá került területeket egy olyan átmeneti zóna övezte, amelyen mind a Magyar Királyság mind a Török Birodalom igyekezett érvényesíteni fennhatóságát. Az Alföldön ez a zóna a Hevesi- és a Borsodi-síkon húzódott, keletre a szabolcsi és a bihari területeken folytatódott, egészen a Marosig. A kialakult „rendről” Szakály Ferenc ezt írta: „Azt azonban nyugodtan állíthatjuk, hogy a magyar feudalizmus az első esztendők esetleges – ámde korántsem bizonyos – átmeneti dermedtsége ellenére is folyamatosan megtartotta fennhatóságát a hódoltság jó része felett. Arról nem is szólva, hogy a földesúri adóztatás általában mindig nagyobb területen érvényesült, mint az állami…”

Hegyi Klára „dzsungelháborúként” jellemezte a török kor 110 esztendejét, melyben nem csak a török katonaság bizonyult tehetetlennek a másik fél betöréseinek megakadályozásában, de a magyar várak is tétlenül tűrték a törökök hasonló királysági megmozdulásait. Az egymás területét dúló kisebb-nagyobb csapatok többnyire nem egymásra rontottak rá, hanem a másik alattvalóira.

Kettős adóztatás hárult a hódoltság népeire, akiket uraik otthagytak, és maguk a védettebb területekre menekültek, ott ismét megszervezték a vármegyei apparátusukat, majd lassanként, de egyre hatékonyabban és erősebben ellenőrizték a török területeken maradt jobbágyaikat. Ahol lehetett, ott élt a megbízott officiális, ahol nem, ott portyázó csapatok és adóösszeírók éreztették, hogy uraik figyelő szeme rajtuk van.

3. A hódoltság népessége

A vizsgált időszak (a 16. század harmadik harmada) népességéről Dávid Géza munkájára támaszkodtam, amely bár nem terjedelmes, de kiválóan összefoglalta a korabeli állapotokat e téren.

A meghódított területre összességében 173.000 családot számított, a polgári lakosság létszámát mintegy 850.000 főre becsülte, a teljes lakosságot pedig 900.000-re. A hódoltságon kívüli Magyarország lakosságszámát is megbecsülte, s így summázta a végeredményt: „az ország népessége korántsem rendült meg annyira a háborús csapások következtében, amint azt a 20. század totális háborúihoz szokott szemléletünk alapján várnánk… a délvidék eredeti lakosságát viszont kifejezetten súlyos veszteségek érték (bár helyük részben feltöltődött, csakhogy idegenekkel…”

Témánk szempontjából a városok a legfontosabbak. Dávid Géza foglalkozott külön velük is, és nála szintén felmerült az a kérdés, amely más kutatóknál is: „Vajon mit tekintettek a törökök Magyarországon városnak? A defterek anyagán dolgozva az rajzolódik ki, hogy az összeírók a helyi informátorok bemondását elfogadva jelöltek egy-egy települést városnak vagy falunak.”

A családfők száma alapján az így városként megnevezett hódoltsági településeket a szerző négy kategóriába sorolta:

1. 1000 nem mohamedán családfőnél többet bíró,
2. 400-1000 közötti családfőszám,
3. 100-400 közötti családfőszám,
4. 100-nál kevesebb magyar családfővel rendelkező település.

Dávid Géza az egész hódoltságra (tehát az Alföldre, a Dunántúlra és az Északi-középhegységre is) kiterjedő területet vizsgálta, és sorolta be a városnak tartott településeket. Az első kategóriába három, a másodikba tizenegy, a harmadikba harmincöt település került, amelyekhez még húsz olyat is beszámított, amelyek „a lajstromba vett 100 nős férfit, de vagy nem elég markánsan, vagy idővel nagyon alákerülve” haladják meg.

A negyedik, „egyben legnagyobb csoportba” kerülő, 100 főnél kevesebb keresztény családfőt számláló kategóriában nyolc szandzsák-székhelyet nevesít, amelyek azt tanúsítják, hogy „közvetlenül az oszmán irányító apparátus és katonai erő árnyékában nehezebb volt kitartani.” Ezt támasztja alá az 1559-es szolnoki és az 1560-as szekszárdi eset, melyeket Szakály Ferenc említ könyvében.

Dávid Géza nem nevezett meg több városnak tartott települést a negyedik kategóriában, illetve kategórián kívül említette meg a városok azon csoportját, ahonnan a teljes magyar népesség elvándorolt vagy elűzetett. Így a Dávid Géza által név szerint felsorolt hódoltsági városok (számuk 77) közül 46 alföldi vagy annak peremén fekvő település. A negyedik kategóriába azonban már – a népesség számát figyelembe véve – „szerte az országban jócskán találunk 100-nál több tizedfizetővel bíró falvakat, azoknál azonban általában hiányzott a vásártartási jog, vagy a munkamegosztásban betöltött szerep.”

Ennél a megjegyzésnél meg kell állnunk. Mint már esett róla szó, a városi, főként a mezővárosi megnevezés az informátorok alapján került be a defterekbe. Az oppidium titulus sokszor akkor is megillette a települést, ha csak egyszer így említették. Ezek a városok, mezővárosok sokszor vesztették el a népességüket, s ezzel együtt azokat a szerepköröket, amelyek a munkamegosztásból rájuk hárultak. Ezzel párhuzamosan a valamely gazdasági okból népességében naggyá vált falvak szerepe is megnőtt, sokrétű lett. Mint később látjuk, a hódoltsági időszak ezen éveiben több falu esetében ez le is játszódott. Ezért gondolom azt, hogy a népességszám – különösen ebben a változó korban – nem lehet az egyetlen, a városiasságot kifejező mutató, az egyébként ekkoriban felkavart jogi helyzetben. Mendöl Tibor és Kubinyi András nyomán a funkcionális szerep fontosságát vallom, s ennek megfelelően úgy vélem, hogy a megroppant városhálózatba be kell emelni a népesebb és gazdaságilag tehetősebb falvakat is. Tehát a Kubinyi-féle gondolatmenetet kívánom tovább folytatni a 16. századi viszonyokat jellemezve, ezért Dávid Géza kategóriáit megtartva, de kiegészítve a (magyar) népesség alapján, a következő városokat, mezővárosokat és központi funkciókat is ellátó falvakat (100-nál több családfővel) sorolom fel az Alföldre:

1. kategória: Kecskemét, Szeged,
2. kategória: Békés, Debrecen, Gyöngyös, Jászberény, Makó, Mezőtúr, Miskolc, Pásztó, Ráckeve (Kovin), Temesvár,
3. kategória: Becse, Becskerek, Bogcsa, Boros-Magyar, Böszörmény, Cegléd, Csongrád, Denta, Dunapataj, Fajsz, Foktő, Gatáj, Gyula, Hatvan, Heves, Hódmezővásárhely, Kalocsa, Kiskunhalas, Kőrös, Lippa, Marosa, Módos, Muhi, Nagykálló, Óhat, Rékás, Simánd,

Bács, Balaszentmiklós, Fegyvernek, Gyöngyöspata, Gyöngyöspüspöki, Kolut (Küllőd), Szentes, Zombor,

Abony, Bánhegyes, Csomorkán, Csorvás, Decse, Feldeák, Gerendás, Kozsd, Mágócs, Nagybasanova, Ötebő, Szénás, Szentetorna, Szentlőrinc, Szentmiklós (Kovin), Tököl,

4. kategória: Aracs, Arad, Buják, Csanád, Hatvan, Szekcső, Szolnok,

Ágó, Árokszállás, Bánkút, Battonya, Bódokfalva, Csaba, Cselete, Csepel, Dévaványa, Dumegyház, Dunakeszi, Ecseg, Ege, Gyenesfalu, Gyeve, Háros, Jászpél, Királság, Kisér, Komlós, Kondoros, Kunszentmárton, Lőrinci, Mácsa, Mezőmegyer, Monyorósfecskés,  Nadlak, Nagyiratos, Nagytálja, Pereskutos, Püspökladány, Réfalu, Szarafola, Szecse, Székudvar, Szentandrás, Szeremlán, Szőllős, Tápé, Temerkén, Tiszavarsány, Titel, Tomáshíd, Túrpásztó.

Ez a 114 település a Dávid Géza által felsoroltak mellett tartalmazza azokat a városokat és nagyobb (70 családfőnél többel rendelkező) falvakat, amelyek, mint a későbbiekben bizonyítani igyekszem, kiemelkednek a szokványos falvak tömegéből. Szolnok, Gyula, Csanád, Hatvan, Jászberény, Dunaszekcső, Balaszentmiklós, Békés, Heves, Szeged, Lippa, Makó városokban a magyarok mellett – sokszor többségben – délszlávok és törökök is laktak. Az a 15. századi városhálózat, amelyet Kubinyi András több munkájában is felvázolt, a hódoltság idején több helyen megszakadt. A háló egyes szemei kiestek a rendszerből, vagy éppen az addigiaktól eltérően funkcionáltak, mint a török igazgatási vagy védelmi szerepű központokká vált települések. Érvényes Hegyi Klára azon megállapítása, hogy „a városok és a falvak gazdálkodása a törököket csak mint adózásuk alapja érdekelte, az viszont teljesen közömbös volt számukra, hogy a települések milyen forrásból teremtik elő, lakosaik milyen arányban osztják szét maguk között a fizetnivalókat.”

A fentebb említett „dzsungelháborút” a 16. század második felének települései elszenvedték, s kénytelenségből alkalmazkodtak a szemben álló felek változóan súlyos követeléseihez és igényeihez. A bizonyos tekintetben közömbös török mellett a magyar nemesség is jelen volt képviselői, az officiálisok által, esetleg saját személyükben, illetve a nemesi megye szervein keresztül a települések életében: „a török terület minden rögére fenntartotta birtokjogát… s ragaszkodott minden más földesúri jogához is.”

A kettős adóztatást és a kettős felügyeletet a nagyobb lélekszámú települések élték meg jobban. A kis létszámú falvak – főként az ütközőzónákban és a kedvezőtlen természeti adottságú helyeken – nehezebben vészelték át a rájuk nehezedő prést, amely állami, egyházi és magánföldesúri részről is rájuk nehezedett. Népességük a 16. század második felében megfogyatkozott, sűrűn kicserélődött, elsősorban a gazdagabb jobbágyok költöztek biztonságosabb vidékekre, és jellemző folyamat volt a zselléresedés.

1577. Kiss István még az olyan nagy és viszonylag kedvező fekvésű faluban is erőteljes migrációt mutatott ki, mint az Eger-közeli Maklár: „Összegezve, 1577-ben ugyanannyi a szántó-vető parasztok száma, mint 1576-ban, de az akkor még szereplő jobbágyok 27%-a a következő évben már hiányzik. Ugyanakkor az 1577. évi népesség 23%-a idegenből jött, egy évvel korábban még ismeretlen Makláron. Egyetlen év alatt a jobbágyság csaknem fele (46%) kicserélődik.”

De ugyanilyen nagy volt a népességmozgás Kecskeméten is: „Az 1546-ban lakók 57%-a tehát meghalt, illetve megszökött, de elsősorban az újonnan beköltözöttek (246 fő) és kisebb részben a sarjadékok (42 fő) révén 6%-kal mégis többen kerültek a nyilvántartási jegyzékbe, mint 13 évvel korábban (1559). Három év múlva pedig 54%-kal gyarapodott az összeírtak száma újabb beköltözöttek révén.”

Ezt a mozgást mutatják a kis-hevesi falvaknál végzett kutatásaim is. A Tiszafüred–abádszalóki életkamrák családfőinek száma 1548-ban 434 fő volt. Ezeket törzslakosnak véve a század végén e törzslakosok és leszármazottaik száma 142, a jövevény családfők pedig 125-en voltak.  Maga a népességszám 43 év alatt 61,5%-ra esett vissza, az eredeti törzslakosok és leszármazottaik aránya pedig 1591-ben ebből csak 33%-ot tett ki.

4. A városiasodás jellemzői: az ipar és a kereskedelem fejlődése

A továbbiakban is a Kubinyi András által kitaposott úton haladva megállapíthatjuk, hogy a 10 centralitási ismérv ebben a korszakban nem alkalmazható, így kevesebb objektív tényezővel számolhatunk, mint a jeles szerző. Az egy új ismérvvel már foglalkoztunk, ez a defterekből és a dika-, illetve dézsmajegyzékekből megbecsülhető népességszám. Ez az az alap, amelyből kiindulhatunk. Aztán a Kubinyi-féle pontrendszer alapjául szolgáló kategóriák már alig nyújtanak támpontot, illetve ezen támpontok már nem csak a magyar, de a török jelenlétét is rögzítik. A pontrendszer első hat kategóriája – ha csak a magyar adatokra támaszkodunk – kiürült. A magyar nemesség, a világi és az egyházi szervezetek visszahúzódásával a királyi Magyarország, illetve Erdély területére, török közigazgatási és adószedési egységek igazgatták a térséget, a katolikus egyház meggyérült befolyását a 16. században gyorsan terjedő protestáns eszmék alapján kialakuló kisebb vallási közösségek rendszere foglalta el. Mint már esett róla szó, a nagyobb létszámú török katonaságot, népességet magukba foglaló településeken várak és palánkok álltak, s igen sok török imahely létesült szerte a hódoltságban. A sókamarák és a vámhelyek egy része elpusztult, de a megmaradottak tovább teljesítették feladataikat.

A kezdeti megtorpanás után a kézműipar és a kereskedelem, a vásártartás viszont az új helyzetben is fejlődött. Ezeket a minden korban a fejlődés motorjainak számító gazdasági ágazatokat – bizonyos korlátokkal – be lehet mutatni a 16. század második felének adatai alapján. Ami viszont nehezebben értelmezhető és csak megszorításokkal használható, az a kereskedelmi utak rendszere. Ami első ránézésre kimondható, az az, hogy kevesebb, de bizonyára jobban kihasznált út vezetett az Alföldön át. A végig az ütközőzónában haladó Pest–Hatvan–Gyöngyös–Eger–Miskolc–Kassa utat használták, mindkét félnek érdekében állt a kereskedelem bizonyos mérvű biztosítása. Az ebből kiágazó, délre és keletre vezető utak szintén fontosak voltak mind a török, mind a magyar hatóságok számára. Ugyancsak megtartotta jelentőségét a Pest és Szeged közötti út. Bár a szakirodalomban keveset hivatkoznak a vízi utakra, az Alföld belső területein a Tiszán, s a szőke folyóból kiszakadó nagyszámú ereken, patakokon (Hortobágy, Mirhó és társaik) még évszázadokkal később is folyt a só- és egyéb termékek szállítása, ladikokon, tutajokon, sárhajókon. Néhány úthálózati csomópont helyzete is megváltozott a török uralom alatt. Ilyen például Szolnok, mely immár elsősorban török érdekeket szolgált, de hasonló volt Gyula, Békés helyzete is. Mások viszont felértékelődtek, nem kis mértékben a század második felében virágzó szarvasmarha-kereskedelem következtében (Makó, Varsány, Szarvas, Kecskemét) (2.TÉRKÉP)

Amennyiben az alföldi városhálózat helyzetét vizsgáljuk, mindenképpen fontos helyet kap ebben a kézműipar. Bácskai Vera a 15. századról a következő, századunkra is érvényes megállapítását idézzük: „Az oppidiumokban élő kézművesek száma, s főleg számaránya az egyik, de korántsem legfontosabb, s önmagában nem pontos felmérője a mezővárosok fejlődésének… az iparűzők számának vizsgálata egymagában  nem elegendő, hanem a mezőgazdasági és ipari termelés különválásának, az iparon belüli munkamegosztás folyamatának vizsgálatával kell párosulnia… az iparágak száma egyben tükrözi az iparon belüli munkamegosztás fokát.”

A mezővárosok számának, egyáltalán a városnak nevezett vagy városi funkciókkal is rendelkező falvak meghatározásához szükséges a kézműipar jelenlétének kimutatása, s ha lehetséges, művelőinek számszerű megbecslése. Elfogadva Bácskai Vera érvelését, mind az iparágak számának meghatározását, mind az azokban résztvevők népességen belüli arányát fontosnak tartom. A vizsgálatok az éppen a 15. században kialakuló családnevek alapján igyekeznek az adott településen belül a kézművesek arányát megállapítani.

Bár a népességszám meghatározásához hasonlóan ez az arány is becsléseken alapul, de amint a felsorolás is mutatja, elfogadhatónak tűnik ez a módszer. A nagy népességszámú mezővárosokban (Gyöngyös, Ráckeve, Kecskemét, Debrecen és mások) már céhek is alakultak, s ezek léte is segíti a kutatók véleményalkotását. Nyilvánvaló, hogy a kisebb mezővárosokban kevesebb iparos kellett a lakosság igényeinek kielégítéséhez, s az iparágak összetétele is árulkodó, amennyiben a nagyobb településeken jóval szélesebb a kínálat, mint a kisebbekben.

Az iparosnevet viselők százalékos aránya az alföldi központi helyeken a 16. század második felében:

1-10 Cegléd (1562), Battonya (1567, 1579), Décse (1567), Nagyiratos (1567, 1579), Kaszapereg (1567), Szentetorna (1567), Solt (1570), Fajsz (1570), Halas (1570), Fegyvernek (1548), Dévaványa (1571), Balaszentmiklós (1571),

11-15 Buják (1546), Cegléd (1546), Nagykőrös (1546, 1562) Décse (1579), Dumegyház (1579), Kaszapereg (1579), Szentetorna (1579), Szénás (1567, 1579), Vásárhely (1570), Heves (1546), Pata (1546), Kövesd 1570), Nagytálya (1546), Fegyvernek (1591) Dévaványa (1591), Püspökladány (1591),

16-20 Buják (1562), Vác (1559), Kecskemét (1546, 1562), Szecső (1562), Békés (1567), Gerendás (1567), Dumegyház (1567), Gyöngyös (1546), Pásztó (1546, 1570), Hatvan (1546, 1570), Pata (1570), Varsány (1591), Szolnok (1571), Szeged (1570),

21-25 Nagymaros (1546, 1562), Szecső (1546), Vác (1546, 1562) Mezőtúr (1563), Gyula (1567, 1579), Békés (1579), Gerendás (1579), Szentes (1570), Gyöngyös (1570), Miskolc (1570), Jászberény (1546, 1559, 1562), Varsány (1571), Csongrád (1571),

26-30 Pest (1546), Ráckeve (1546, 1562), Mezőtúr (1591), Arad (1567), Pataj (1570), Foktő (1570), Heves (1570), Nagytálya (1570), Szolnok (1548), Jászberény (1570), Simánd (1579), 

31-35 Simánd (1567), Makó (1567, 1579),

36 felett Kalacsa (1570).

Bácskai Vera szellemében az iparágak számát is rögzítettem, hogy valóban még tisztábban lássak a kézműipari tevékenység kérdésében. Ennek érdekében a fenti felsorolás valamennyi települését megvizsgáltam ebből a szempontból is, s a következő eredményre jutottam.

Mesterségek száma az alföldi városokban és mezővárosokban a 16. századi defterek és dézsmajegyzékek névsorai alapján:

Szeged (50), Makó (37), Ráckeve (32), Gyöngyös (31), Miskolc (26), Vác (26), Kecskemét (23), Mezőtúr (22), Békés (22), Pest (21), Simánd (20), Jászberény (20), Gyula (18), Vásárhely (16), Pásztó (16), Nagymaros (15), Nagykőrös (13), Foktő (13), Hatvan (12), Decse (12), Dumegyház  (11), Szentetorna (10), Szénás (10), Cegléd (10), Heves (10), Varsány (9), Szentes (8), Kalocsa (8), Pataj (8), Pata (7), Balaszentmiklós (6), Csongrád (6), Fegyvernek (6).

A 33 település első tucatjának mindegyikében – melyek legalább 20 mesterséggel bírtak – megtalálható a Kovács, Mészáros, Ötvös, Szabó és Varga családnév. A kutatók előfeltevése az, hogy ezek a nevek utalnak a viselőjük foglalkozására. Bár ez természetesen nem valós mindenkire, mégis a sok település vizsgálata alapján van alapja ennek a teóriának. Az a tény, hogy a bizonyos családfőszámot elért mezővárosokban a kézművesnek tartottak aránya igen hasonló, alátámaszthatja ezt a vélekedést. Gyakorinak mondható ezekben a nagyobb oppidiumokban az Ács, a Borbély, a Fazekas, a Kalmár, a Kádár (Kádas), a Molnár, a Szíjártó, a Szűcs, a Takács családnév is, s ennek alapján talán nem túl merész kijelenteni, hogy ezek a mesterségek voltak az alföldi mezővárosokban a legelterjedtebbek. A legkevesebb iparággal bíró, általam vizsgált hátsó tucat településen a Szabó, a Varga, a Kovács, a Szűcs és a Mészáros szakma neveit viselők voltak meg szinte mindegyikben. A népes békési mezőgazdasági jellegű falvak – annak ellenére, hogy sok mezőváros kisebb volt náluk – az iparűzők terén lemaradtak (legalábbis a névhasználat szerint), azaz a szinte korlátlanul rendelkezésre álló, feltörhető és legeltetésre is alkalmas földek a paraszti életmódot segítették elő. Igényeikben szerényebbek voltak, nem tudtak eltartani olyan szakmákat, amelyeknek egy-egy képviselőjét a mezővárosok polgársága már megélhetéshez elegendő munkával tudott ellátni. Ez utóbbi megállapítás megengedi azt a feltételezést, hogy a mezővárosok valami egyébben is kiemelkedhettek a népes falvak közül, vagy megfordítva, ez utóbbiak akkor válhattak városi funkciókkal rendelkező településsé, amikor a kereskedelem által bekapcsolódhattak a területi munkamegosztás rendjébe.

A kereskedelem városképző hatásáról már könyvtárnyi irodalom keletkezett. Mint fentebb már esett szó róla, az Alföld nem rendelkezett olyan piacképes nyersanyagokkal, amelyek az ország más jelentősebb tájainak fontos lettek volna. A gabonából a munkaerő csekélysége miatt ekkoriban a háborús helyzet miatt is kevés felesleget termelt, amelyet aztán a hódoltsági területen úttalan utakon át csak kis haszonnal lehetett értékesíteni. Az Erdélyből és Máramarosból a Maroson és a Tiszán szállított só a közvetítőkereskedelmet éltette, melynek hasznát általában nem az alföldi emberek, mezővárosok látták. A belső távolsági kereskedelem termékei a Nagyalföldet szegélyező vásárvonal piacain cseréltek gazdát, „a nagytájak érintkező sávján, mélységben tagolt vásárövként.” Ilyen települések voltak Gyöngyös, Eger, Miskolc, Temesvár, Debrecen és Nagyvárad. Egész Alföldön kiemelkedik Debrecen, amely a három nagy tájegység, az Alföld, a Felvidék és Erdély közötti kapcsolatok legfontosabb láncszeme volt a maga 7 vásárával, gazdag kereskedő-és tőzsér rétegével, fokozatosan gyarapodó határával. A hódoltság keleti szélén fekvő mezőváros minden gondja ellenére átvette az alföldi vezető szerepet a török iga alatt senyvedő Szegedtől. Az Alföld nyugati határa, a Duna mellett is sorra fejlődtek a kisebb-nagyobb mezővárosok Váctól egészen Bajáig, amelyek szintén hasonló típusú vásárvárosoknak tekinthetők. Az Alföld belső területein is volt néhány mezőváros, amelyek vására (sokadalma) országos hírűvé vált: Túr és Varsány, majd délebbre Békés, Gyula, Simánd és Makó. Szeged és Szolnok a só révén fejlődhettek, bár utóbbi a török miatt nem tudta kiaknázni ezt a kivételes helyzetet. A 16. században a kiváltságos Jászság egyébként jó földrajzi fekvésű, legnagyobb települése, Berény is a legnagyobb alföldi városok közé emelkedett. A Duna-Tisza-közi mezővárosok egyedi fejlődési típusnak tekinthetők, amennyiben a vásárvonalaktól messze, az állattartás volumene miatt erősödtek meg (Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét). 

A 16. század második felének fejlődését az alföldi városok életében a só kereskedelmének és a nyugat felé irányuló szarvasmarha-exportnak a fellendülése okozta. 1521-ben uralkodói rendelettel megszűnt a só királyi monopóliuma, mivel bebizonyosodott, hogy só kitermelésére és kereskedelmére az addig működő rendszer képtelenné vált, a török hódítással pedig szabaddá vált a terep a különböző rendű-rangú vállalkozók előtt az erdélyi és a máramarosi só értékesítésére.

A kisebb sólerakatok – bizonyára a védtelenségük miatt – eltűntek a defterek számadásaiból (Poroszló, Abád), s olyan helyeken rakodták ki és továbbították a sót, ahol biztosított volt mind az áru, mind a kereskedők és vevők védelme. Átrendeződés ment végbe a lerakatok sorában is: Szeged és Szolnok mellett Debrecen is jelentős központtá válhatott. Draskóczy István egy példával is alátámasztja ezt: „Valószínűsíthető, hogy a debreceni sókamara a Tiszántúl jó részét ellátta… Egy 1552. decemberi esetből kiderül, hogy a dési sószállítóból debreceni üzleti partnere azért vett át 2000 kockát, hogy Túrra vigye. Az eset azért sem érdektelen, mert azt sejteti, hogy az ez évi török hadjárat pusztításai ellenére ezen a tájon a gazdasági összeköttetések nem mentek veszendőbe.

Természetesen a túri vásárokon – hasonlóan a Tiszántúl más jeles sokadalmaihoz – még a török uralma alatt is el lehetett adni ezt a mennyiséget, sőt jóval nagyobbakat is. A só fontosságát nyilván nem kell hangsúlyozni. Ugyancsak Draskóczytól, valamint Sugár Istvántól tudhatjuk meg, milyen sokoldalúan használták fel a sót. „Az egri vár 1548-1555. évi számadásainak tanúsága szerint például használták ételek sózására, kenyér készítésére, füstölt hús, (tiszai) hal, szalonna sózására. De félretettek sót káposzta és sajt készítésére. Ezenkívül ökör-, báránybőr kikészítése céljából vargák és szűcsök kaptak belőle.”

Az éppen a tárgyalt korunkban virágzó, exportra termelő szarvasmarha-tenyésztés is igen sok sót kívánt meg, hiszen a legelők sózásával növelték a gyorsan felhizlalni kívánt állatok étvágyát. Nem nehéz belátni, hogy a Duna-Tisza-közi, a Maros–Körösök közötti és a Debrecen környéki nagy állattartó körzetek jelentős mennyiségű sót vásárolhattak fel. Mivel a török nem akadályozta, sőt gazdasági szempontból érdekében állt az állatkivitel, ezért feltehetően a só forgalma ellen sem volt kifogása, sőt megadóztatta. A defterek adataiból kitűnik, hogy a vámmal rendelkező helyek szinte mindegyikén szerepel a só forgalmának megadóztatása. Szegedről és Debrecenről már esett szó, de igen jelentős volt Szarvas vámjának forgalma is, ahogyan a Tiszavarsány–Tiszavárkony állathajtásból eredő bevétele is. A Dunánál a váci, ráckevei (kovini), pesti, földvári, kalocsai, pataji, réfalui vámokon ment át a legtöbb szarvasmarha.

A legelőkön felnevelt szarvasmarhák exportja a 15. század elejétől – vagy már korábban is – jelentős mértékű volt. Az észak-itáliai városok, osztrák tartományok, a délnémet városok húsigénye indította be és tartotta fenn ezt a kereskedelmi ágat, amely a nagyalföldi települések (mezővárosok és nagy népességű falvak) határának fokozott hasznosításával járt. A földművelés, bármekkora felesleget is termelt alkalomadtán, a földek 3-10%-át foglalta csak el. A rétek, a legelők és a kaszálók részére tehát annyi terület maradt, amennyit emberi erővel fel tudtak használni, ezt szinte korlátlannak tekinthetjük. A szarvasmarha, a ló és a juh egyre fontosabbá vált. A mohácsi katasztrófa után az Alföld uraivá vált törökök nem akadályozták a nagyállat-exportot, inkább lefölözték annak hasznát.

A szarvasmarha-kivitelről a 16. század hatvanas éveinek elejéről és a nyolcvanas éveinek végéről vannak adataink, a váci és más dunai átkelő helyekről, illetve az érsekújvári hídvám-jegyzékből. A két adatsor a szarvasmarhatartó helyek érdekes átrendezését vetíti elénk. A hatvanas években Kecskemét, Makó, Jászberény, Debrecen, Szeged, Cegléd, Heves, Nagykőrös, Szecső, Szentes, Poroszló, Békéscsaba, Csanád, Vásárhely és Csongrád a Vácott áthajtott marhák legnagyobb származási helyei. Káldy-Nagy Gyula szerint az 1563. július 22. és 1564. március 9. közötti időszakban 66 településről vittek állatokat át a vámon (21 város, 45 falu). A szerzők szerint az 1560-as években átlagosan 55-60 ezer szarvasmarha, 1100-1500 ló és 23-30 ezer juh kelt át a nyugati piacok felé.

A század nyolcvanas éveinek végén Kocsis Gyula dolgozata szerint Kecskemét, Debrecen, Mezőtúr, Simánd, Kolozsvár, Mágocs, Vásárhely, Nagyiratos, Jászberény, Nagyenyed a sorrend, és olyan nagy falvak, mint Kömlő, Kamarás, Pereskutas, Keresztes, Jászapáti, Mezőhegyes, Monyorófecskés legelőiről is jelentős számú állatot hajtottak. Az 1587-88-as hajtási idényben 65.614 szarvasmarha került exportra a jegyzékek szerint. Az átkelőhelyek környékén mindkét időintervallumban jelentős volt Ráckeve (Kovin) marhatartása is. A korábbi nagy szarvasmarha-exportőr települések között ekkor már Cegléd, Makó, Heves, Szecső, Nagykőrös, Poroszló, Csanád és Csongrád sem találhatók meg (2. térkép).

Kocsis Gyula szerint „a gazdasági esztendő … áprilistól decemberig tartott, azonban… a forgalom 85-90%-a az év öt hónapjára (júniustól-októberig) esik… a legtöbb állatot júliusban és augusztusban hajtották.”

Az élő szarvasmarha, ló és juh exportja mellett tekintélyes mennyiségű feldolgozott és kikészített marhabőr (10.000 körül), birkabőr és prém, valamivel kevesebb bárány- és borjúbőr is szerepelt a tételek között. A marhabőr kivitele november és december hónapokban volt jelentős, ami a visszamaradt, helyi fogyasztásra alkalmas szarvasmarhák feldolgozására és húsuk piaci kimérésére is utal.

A kereskedelem természetesen nem csak a tárgyalt két húzóágazatból állt. Csak példaként álljon itt egy felsorolás a Simándon szedhető török illetékekről: üres kocsi, teli kocsi, marhabőr, juhbőr, kaba-szövet, só, marha, ló, birka, csuha posztó, bicska, esztergál-süveg, réz, ón, gabona, vágóhídi illeték, sertés, bor, apró-cseprő áru utáni helypénz.

A folyók mellett a hajókat, naszádokat is megvámolták. Szolnokon, Varsányban, Várkonyban a hal, a zöldségek, a kender, a fokhagyma, a pálinka, a zsír, a gyolcs és a pokróc, a rézedények, a cserépedények is után is le kellett róni az illetéket.

A defterek alapján – remélhetően pontosan – összeállítottam a 16. század második felének vámos-vásáros-átkelős helyeinek sorát, amelyek szintén centrális tevékenységeket folytattak:

A kereskedelmi tevékenységet folytató kiemelt helyek az Alföldön a 16. század második felében:

Budai szandzsák alföldi része: Cegléd, Csepel, Demsöd, Háros, Kecskemét, Kőrös, Lórév, Mácsa, Makád, Marosa, Pest, Ráckeve (Kovin), Szentmiklós, Török, Vác, Vácrév,

Hatvani szandzsák alföldi része: Apc, Adacs, Berény, Gyöngyös, Györk, Heves, Pásztó, Nagy tálja, Tar,

Szolnoki szandzsák: Balaszentmiklós, Bánhalma, Csongrád, Fegyvernek, Hortobágy, Szolnok Túr, Újfalu, Várkony, Varsány, Vezseny (Bátor, Debrecen, Lök, Kálló, Tokaj),

Gyulai szandzsák: Arad, Békés, Bikács, Dumegyház, Erdőhegy, Gyula, Kisdobos, Kovácsház, Kötegyán, Kunszentmárton, Remete, Simánd, Szarvas, Székudvar, Tamáshíd, Vadas,

Csanádi szandzsák: Aracs, Becse, Becskerek, Csanád, Csenta, Csomorkány, Dolni Elemér, Hódegy, Kanizsa, Makó, Módos, Nagybasanova, Orlohát,

Szegedi szandzsák: Bács, Baja, Bekén, Botra, Foktő, Futak, Gyeve, Kalacsa (Kalocsa), Kis-Tóna, Kolut (Küllőd), Kuzsdin, Pataj, Réfalu, Sót (Solt), Szabadka, Szeged, Szentes, Tápé, Temerkén, Titel, Vásárhely, Zenta, Zombor, Zsablyák.

5. Adózás, jövedelmezőség

A török defterek jóvoltából az Alföld egészéről több-kevesebb adatunk van a helységek adóterheiről, azaz a török számára befolyó jövedelmekről. Bár arról már esett szó, hogy a magyar hatóságok mindvégig sajátjuknak tekintették a meghódolt területeket, s bíráskodásban, igazgatásban és adóbehajtásban is kihasználták a török hatóságok közömbösségét, de a török adószedést, esetenként a bíráskodást és a török segédcsapatok rajtaütéseit, a népesség időnkénti rabságba vetését nem tudták megakadályozni, sok esetben még mélyen a Királyi Magyarország területén sem. A törökök nem vizsgálták az egyes települések jogcímét a városi, mezővárosi rangra, elsősorban a települések adózási fegyelme volt fontos számukra. Maga a magyar jog ismerte és alkalmazta a város (civitas) és mezőváros (oppidium) fogalmakat, de az Alföldön elsősorban az utóbbiakról beszélhetünk. A mezővárosok rendje már a 15. század végére kialakult nagytájunkon, a korábban (az Anjouk és Zsigmond idején) királyi engedéllyel rendelkező oppidiumok Mátyás és a Jagellók időszakában már nagyobbrészt földesúri fennhatóság alatt éltek. „A földesurak egyre-másra ruházták fel nagyobb forgalmú, jelentősebb vásárhelyeiket, uradalmi központjaikat, falvaikat mezővárosi kiváltságokkal.” Példaként hozhatjuk fel erre Mezőtúr és Tiszavarsány oppidiummá emelését (Kállayak, Derencsényiek) és Pálóci Imre Szolnok birtokközponttá emelését célzó építkezéseit és intézkedéseit, melynek megvalósulását korai halála megakadályozott.

Ezeket a példákat azért hoztam fel, mert a török hódítás hatására a nemesi vármegye intézményei, a püspökségek és a nemesség nagy része északra, a Királyi Magyarország területére költözött, eddigi jogaikat fenntartották a bíráskodásra, az adószedésre, a jobbágyok költözésének ellenőrzésére. Ugyanakkor a török hódítók elfoglalták a stratégiai helyeket (Buda, Pest, Szolnok, Gyula, Szeged, majd később Nagyvárad), kialakult egy keskenyebb-szélesebb övezet, ahol mindkét fél jogot formált az ottmaradt népesség feletti uralomra, beleértve – szempontunkból most ez a fontosabb – az adóztatásukat (kettős adózás).

A török adóztatás eleinte alacsony szinten mozgott, a kutatók megállapítása szerint a beszedett jövedelmet igen nagy központi kincstári támogatással kellett kiegészíteni, hogy az itt élő katonaságot és adminisztratív szerveket fizetni tudják. Ez a gyakorlat azonban viszonylag hamar megváltozott, „a központi támogatás már az 1560-70-es évek fordulóján látványosan… esett, 1575-től pedig teljesen megszűnt.”

A való életben – a magyar adófizetőkre nézve – ez az adóztatás hatékonyságának emelését jelentette. A központi támogatás hiányában a török adminisztráció minden furfangját bevetette, hogy a katonaság és a civil hatóságok zsoldját fedezze. Hegyi Klára többek között ezt írta: „A budai szandzsák 1546-1590 között folyamatosan lakott 283 települése közül csak 18 olyan akad, amelynek – többnyire erős lakosságcsökkenést követve – adóterhei mérséklődtek, 9-ben pedig az adók összege változatlan maradt. E két kategória a helységek durván 10%-át teszi ki. A nagy többség terhei 1546-1580 között leggyakrabban másfélszeresükre-háromszorosukra nőttek, de a több mint tízszeres emelkedés sem ment ritkaságszámba.

Ugyanő a Jászság egészét, Jászberényt és a 12 falut „riasztó példának” nevezi. Itt 1546-1591 között 67.500 akcséről 391.736 akcséra emelkedtek az adóterhek (5,8-szeres adóemelés). 1562-től az adózás már előre megállapított összegeket teljesített, s a defterdárok ügyeskedése sok esetben tetten érhető.

Az adóterhek nagyságának ismerete esetünkben viszont egyik eleme lehet a mezővárosi és központi szerepkörű falvak vizsgálatának s kategorizálásának, amellyel kiegészíthetjük az előzőkben már számba vett települések sorát. Bár az adókivetés a két fél egyenlőtlen alkupozícióján született, azért bizonyára ugyanúgy el lehet fogadni egy mutatóként, mint az iparosneveket, vagy a népesség becslésen alapuló számát.

A következő táblázatban néhány mezővárostól származó jövedelmet vizsgálunk meg. Az első oszlopban az összes adó szerepel akcséban. A másodikban azok szerepelnek, amelyekhez nem köthetünk szorosan gazdasági jellegű tevékenységet (kapuadó, menyasszonyadó, hordóadó, büntetéspénzek). A harmadik oszlopban a gazdasági jellegű adók (gabona, állatok, malom, növényfélék), a negyedikben pedig a piac, a vámok, az illetékek összegei szerepelnek százalékos kimutatásban. Néhány fontos település kimaradt, mert egyelőre az átalányban megállapított összegek nem bonthatók fel megfelelő módon (Fegyvernek, Túr stb.). Nem szerepelnek a déli, délszláv és török lakosságú települések és a temesvári vilajet városai sem. A  néhány mezővárosnál, városnál szereplő A és B jelzés a település kereskedelemtől mentes számadását (kivéve a helyi piac) (A), illetve a kereskedelemmel együttes számadását (B) jelenti.

1. táblázat: Az adó mértéke és megoszlása az Alföld néhány mezővárosában a 16. század hatvanas és hetvenes éveiben.

A török által megszállt várak, városok népességét és jövedelmét (Szolnok, Gyula, Szeged, Pest, Jászberény, Hatvan) lényegesen nehezebb meghatározni, mint a tisztán a magyar adózók által lakottakét. Álljon itt példaként Gyula, melynek népessége alig egy évvel a vár és a város elfoglalása után így alakult:

1567-ben A vár és a vársánc: 88 török hane, 16 bolt. A város: 250 török hane, 37 bolt, 196 magyar családfő, összesen 534.

1579-ben vár és a város 402 török hane, 55 bolt, 159 magyar családfő, összesen 561 fő.

Tisztában vagyunk azzal, hogy az a jövedelem, amit a települések a török hódítóknak fizettek, nem tartalmazza a szarvasmarha- és a lótartás adóját, mert azt a falvaknál és városoknál nem szedték be, hanem az exportra szánt állatok után volt csak bevételük. Nem tartalmazták a defterek az iparosok adóját, kivéve a malomkerekek számát. A kézműipari termékeknek a piaci vásárokon kellett az illetékeit leróni, ahogyan a vágásra került szarvasmarháknak is. Feltehető, hogy az oszmán hatóságok beletörődtek abba, hogy emberhiány miatt nem lehetett közvetlenül minden adóztatható tételnek utánajárni. Így jártak el a családfők számának megállapításakor is. Káldy-Nagy Gyula és Dávid Géza is „durván” 30 százalékra tette a defterdárok elől elbújt, megszökött családfők arányát akkor, amikor a népesség számát igyekeztek megbecsülni.

Az alföldi mezővárosok ön- és közigazgatásának alakulása

„A városok és falvak gazdálkodása a törököket csak mint adózásuk alapja érdekelte, az viszont teljesen közömbös volt számukra, hogy a települések milyen forrásokból teremtik elő, lakosaik milyen arányban osztják szét maguk között a fizetnivalókat … a községi gazdálkodás és a rendfenntartás-jogszolgáltatás jórészt átkerült a helyi elöljáróságok hatáskörébe…” Azok a mezővárosok, amelyek jelentős számú lakossággal rendelkeztek – s a veszélyhelyzetben a falusi jobbágyok egy része hozzájuk menekült –, nagy tekintélyű tanáccsal bírtak, amelynek feladata volt a fenti területek irányítása és ellenőrzése. A magyar megyei nemesség a Királyi Magyarországról igyekezett szemmel tartani az oppidiumokat, adott esetekben magához rendelni a települések vezetőit, vagy éppen erejét demonstrálva kisebb csapatokat küldeni a renitens városok megfélemlítésére. Elrendelték a török hatóságok „bojkottját”, különösen ha a megye nemességének birtokjogát látták veszélyben. Ahogyan Hegyi Klára megfogalmazta: „Egy helységtől adót szedni, beleszólni életébe, vitáiban dönteni csak törvényes birtokosának állt jogában, a törvénytelen legfeljebb „ragadozott” … a hódoltság népe hozzájuk fordult védelemért, velük alkudott meg a puszták használatáról, csak az ő intézkedésüket és ellenőrzésüket tűrte el…”

Természetesen a területen ténylegesen létező fegyveres török uralmat nem lehetett negligálni: az adók, a jogszolgáltatás kérdésében hozzájuk is kellett fordulni, nekik is be kellett számolni a mezővárosok dolgairól. Minél kisebb volt egy település, annál inkább ki volt szolgáltatva a helyben uralkodó töröknek. Védekezésül a szökések, a vándorlás kínálkozott, és a hódoltság népe élt is evvel. A defterek és a dézsmajegyzékek névsorainak összehasonlításával igen plasztikus képet kapunk erről a folyamatról.

A török középszintű tartományi igazgatás kulcsfigurája a kádi volt, akinek a bíráskodáson kívül feladata volt a hadsereggel való kapcsolattartás, az adóztatás megszervezése, a városok helyi szerveinek, a piacok és az árak ellenőrzése, s a közjegyzői teendők ellátása is. A magyar hódoltsági területen mintegy félszáz kádi és kádihelyettes volt: Kecskeméten, Ráckevén, Makón s Jászberényben voltak ekkoriban a legfontosabb kádi-hivatalok.

Ebben a közegben kellett tehát lavíroznia a hódoltsági alföldi mezővárosok és a peremterületi oppidiumok vezetésének. Kiváló taktikai érzékkel, paraszti furfanggal, diplomáciai tehetséggel kellett rendelkezniük, amellett számolni azzal a lehetőséggel, hogy mindkét felet magukra haragíthatják (s a saját mezővárosuk népét is). Több ízben bírók, városi tanácsnokok életébe is került ez a kétes értékű vezető szerep. Érteniük kellett a magyar hatóságok lecsillapításához csakúgy, mint a török elöljárók, kis és nagy hivatalnokok megvesztegetéséhez. Ugyanakkor kitágult a cselekvési körük, városukat körültekintően fejleszthették, s annak gazdagodása kézzelfogható volt. 

Történeti-földrajzi szakirodalmunkban ezt a jelenséget kiemelkedően ábrázolta Beluszky Pál, aki kötetében az alföldi sajátosságok magyarázatát kereste. Miután sorra vette a táj szerepét, az „alföldi út” nomád örökségét, az úgynevezett „megkésett fejlődést”, a periféria és a frontier-jellegek hatását a tájra és népére, végül egy alapvető megállapítást tett: „ A 15. századtól kezdve figyelhető meg egy olyan folyamat, amely az alföldi út meghatározó jellegét adja. E folyamat lényege, hogy az Alföld igen rövid idő alatt úgy került át egy „feudalizmus előtti állapotból egy a feudalizmust meghaladó állapotba, hogy közben a feudalizmus kifejlett, tipikus formája meg sem szilárdult…”

A hódoltság első fél évszázadában kiemelkedő élőállat-kivitel az alföldi mezővárosokat megerősítette, s „széles folyosók vezettek a feudalizmus utáni állapotba.” E mezővárosok autonómiája széles körű, tehetősebb polgárainak vagyona tekintélyes… A mezővárosi polgárok de facto szabad paraszti életet éltek, szabad paraszti mentalitást alakítottak ki.”

A mezővárosi autonómia három területen érvényesült: az első és legfontosabb, a további szabadságjogok alapja a gazdasági élet területeinek szervezése, irányítása és védelme volt. Ezek a tevékenységek a törököknek is fontosak voltak, hiszen hasznot, bevételt hoztak, s a megszállók a helyi elöljárók nélkül nemigen tudták volna ezt a hasznot realizálni, hiszen alig rendelkeztek ehhez elég emberrel. Ezért aztán a magyar helyi hatóságok igen nagy szabadságot élveztek ebben a kérdésben. Mind gazdasági, mind igazgatási téren három nagy csoportra oszthatjuk a hódoltságkori alföldi, alföld-peremi mezővárosokat, központi funkciókkal is rendelkező nagyobb falvakat. A hódoltsági peremterületén élők átalányt fizettek a törököknek (mivel nagyobb településekről van szó, ezek elsősorban szultáni [központi kincstári] birtokok voltak, vagy a szandzsákbégek tették rájuk a kezüket. A hódoltság belső területein a négy, kádival rendelkező városban (Kecskemét, Tolna, Ráckeve, Jászberény) a kádik irányították és felügyelték a város életét, a magisztrátus pedig elsősorban a mindennapi munkát szervezte. A ráckevei és a kecskeméti kádi-hivatal a 15 éves háború idején megszűnt, a tolnairól sincsenek adatok, a jászberényit pedig az 1620-as években hívták vissza.

A kádi nélküli városok közvetlenül a budai hivatalokkal álltak kapcsolatban, ezekről sokkal kevesebb írásos (levelezési) anyag maradt fenn, mint az előzőkről. Az viszont kétségtelennek tűnik, hogy a „legönállóbb városok sem szűntek meg a török szervek utasításainak végrehajtói lenni. Önállóságukat ezenkívül a török hivatalviselők pénzéhsége is csorbította: ezek az élet minden olyan eseményében fenntartották ellenőrzésüket, amely számottevő jövedelemmel kecsegtetett. Az az önállóság, amelyet alattvalóik mindennek ellenében kivívtak maguknak, a városok és a magyar hatóságok kapcsolataiban, a kondominium rendszerében szenvedett további csorbát: a magyar fél egy sor olyan területen keményen beavatkozott, ahol a városok a töröktől nyugalomban maradhattak volna.” Ilyen területek voltak a városi számadásokba való betekintés és beleszólás, a községi élet szabályozásának felülbírálása, a határperekben való illetékesség fenntartása. Ezek is a magyar nemesség folyamatos uralmának demonstrálására szolgáltak ezeken a pillanatnyi lakóhelyüktől oly távoli területeken.

A Beluszky Pál által leírt sajátosság magyarázatát Hegyi Klára fogalmazta meg legjobban, amelyhez nemigen lehet hozzátenni: „birodalmuk európai felében a törökök Magyarországon találkoztak a legfejlettebb önkormányzatokkal, amelyekre nyugodtan rábízhatták magukat: ezek önadóztatásukkal biztosították a jövedelmek folyamatos áramlását és a termeléshez szükséges rendet. A török igazgatásnak csak arra kellett figyelnie, hogy a rája önállósodása ne öltsön túlzott, az ő érdekeit és jövedelmeit veszélyeztető méreteket…”

Ez az önkormányzatiság már a 15. század elejétől kimutatható – még a perifériának tekinthető Alföldön is –, amikor a király és a nagybirtokosok kiváltságokat adtak a leginkább fejlődő falvaknak, amelyek aztán – áttételeken keresztül – bekerültek az európai kereskedelem vérkeringésébe. Ezt az erőteljes folyamatot még a török hódítás sem tudta megakasztani – legfeljebb ideig-óráig –, sőt a mezővárosiasodás szempontjából még előnyökkel is járt. Mint tudjuk, a 15 éves háború pusztításai és az európai gazdasági rendszer gyökeres változása kellett ahhoz, hogy ez a fejlődés megakadjon. A 17. század szinte folyamatos háborúságai pedig megadták a kegyelemdöfést a mezővárosi fejlődésnek.

Összefoglalás

Amikor a török 1526 és 1541 után birtokba vette, majd tovább bővítet