Katedra-Trade '97 Kft.

Szerző:Veresegyházi Béla

Bár a Tiszazug (Körös-Tisza-Zug) fogalma a 19. század végén keletkezett, amelyet előbb földrajzi munkákban, majd a néprajzban, szociológiában és a történettudományban is használni kezdtek, mára már teljesen elfogadottá vált, és az utóbbi nyolc évtizedben, amióta a térség kutatása szervezett formát öltött, meghonosodott. A fogalom visszavetítése az ország történetének régebbi évszázadaira talán szokatlannak tetsző, de magyarázatául szolgál, hogy sajátos fejlődési viszonyai már e korai évszázadokban is elkülönítették mind a tőle nyugatra fekvő Duna-Tisza-közétől, mind a Nagykunságtól, és a mocsarakkal elválasztott békési és csongrádi falvaktól is. Glaser Lajos (1939) és Frisnyák Sándor (2016) munkái alapján főként a Tiszazug déli része már a 16. században is olyan természeti és gazdasági egységnek (életkamra, mikrorégió) tekinthető, amelyet a két nagy folyó, a Tisza és a Körös formált és tartott fenn.

A Tiszazug viszonylag kicsi (440 négyzetkilométer körüli) területét is két részre osztja a szakirodalom. A déli alsó-tiszazugi részek archaikusabb jegyeket mutatnak a mai napig mind gazdasági, mind az ezzel szorosan összefüggő életmódbeli téren. A Felső-Tiszazug területére benyúló Szolnoki-löszöshát termékenyebb talajain a földművelés, gabonatermelés mindig nagyobb hangsúlyt kapott a délebbi Alsó-Tiszazugi részeknél. Nem véletlen, hogy éppen északon okoz nagyobb gondot a kistáj behatárolása. Mindezzel együtt a tiszazugi települések zömének alakját, a térségben elfoglalt helyét, gazdálkodását, s ezzel összefüggésben lakosainak életvitelét és gondolkodásmódját a természetes táj határozta meg. Ennek alapelemei elsősorban a Tisza és a Körös folyók, széles árterükkel. A táj domborzatát, talajait, ebből kifolyóan a vegetációját is a folyók határozták meg; előbb a Duna, majd amikor távozott a térségből, a helyét elfoglaló Tisza, és az Alföld keleti, középső részeinek és Erdély egy jelentős területének vizeit egybegyűjtő Körös. A szabályozások előtti, kis lejtésű Alföldön a folyók széles, mocsaras árteret alakítottak ki, s e lápos élettér vizsgált területünk mindennapjait alapvetően határozta meg, mintegy determinálta az itteni lakosok életét és tevékenységét.

TÉRKÉP

Mint fentebb említettük, a kistáj elhatárolásával északon a Szolnoki-löszöshát felé nehézségek adódtak és adódnak, ezért a vidék kutatói nehezen tudtak megegyezni a terület és az azt alkotó települések kérdésében is. Táblázatunkban egy csokorba gyűjtöttük álláspontjaikat, amelyek alapján a 440 négyzetkilométeres adatot fogadjuk el a továbbiakban dolgozatunk számítási alapjául (ez mintegy 77-80 ezer kat. holdat jelent).

x: a szerzőnél a Tiszazughoz tartozó

o: a szerző szerint a Tiszazughoz nem tartozó

Dolgozatunkban az az álláspontunk, hogy ezeket a mai településeket annyiban vehetjük figyelembe, amennyiben területük fedi a 16. század végi állapotot. A vizsgált defterben a mai települések közül szerepel Cibakháza, Csépa, Szelevény, Nagyrév, Tiszakürt, Tiszainoka, Tiszasas, Tiszaug, Tiszaföldvár csakúgy, mint (Kun)Gyalu és Martfű. Ugyanakkor ma már nem létezik Istvánháza, Sáp és Ság, viszont benne van a táblázatokban Homokszállás, amely ma Tiszaföldvár része. Nem számítottuk ide az egyes kutatóknál a Tiszazughoz tartozónak vélt (Kun)Szentmártont, amely település – véleményünk szerint – soha nem tartozott szervesen a kistájhoz. A települést, amely később a Nagykunság egyik jelentős falva, majd mezővárosa lett, a defter keletkezésének idején éppen Békés megyénél vették számba. Ez önmagában nem lenne döntő érv, hiszem a Tiszazug déli területe a csongrádi náhije része, az északi falvak viszont a szolnoki náhijéhez tartoztak, de Kunszentmárton mind megközelíthetőségét, mind gazdasági jelentőségét, földjének jelentős népességeltartó képességét tekintve tárgyalt korszakunkban egészen eltérő vonásokat mutatott, mint amelyek a tiszazugi falvakra jellemzők. Az igaz, hogy mindkét náhije a szolnoki szandzsák része, de a sajátos török közigazgatási gondolkodás a Nagykunságot is – az adószedés szempontjából – kettévágta. A kistáj egészének területét – a számítások miatt – egységesnek vettük, ugyanakkor a települések határát, azok változékonysága miatt nem tudtuk meghatározni, ezért bizonyos adatokat csak a Tiszazug egészére adtunk meg.

A helyszín

A Tisza és a Körös köze, tehát a Tiszazug a két folyó által közrefogott, csúcsára állított háromszög, amelynek alapja északon a Martfű–Öcsöd közötti képzeletbeli vonal, befogója a folyók csúcsa Csongrád környékére esik. A kistáj a folyószabályozások előtt azért bírt egyedi jelleggel, mert területének mintegy 35%-át a két folyó vize állandóan vagy időszakosan elöntötte. Ez a jelleg – változó százalékokkal – ugyan a Közép-Tiszavidék egészére vonatkozott ebben a korszakban, ami azonban sajátossá tette a Tiszazug helyzetét, az a tény, hogy három oldalról zárt, a folyókon át nehezen megközelíthető. A korszakban Vezseny–Martfű, Cibakháza, Nagyrév, Tiszakürt, Ság és Ug területén kelhettek át a Tiszán az emberek, míg a Körösön Istvánháza és Kunszentmárton között volt rév.

Ezzel szemben a Közép-Tisza északabbi szakasza mentén a falvak kevésbé voltak bezárva, így sokkal jobb forgalmat bonyolíthattak le, már amennyiben rendelkeztek értékesíthető feleslegekkel. Két kereskedelmi út közelítette meg a tájat: nyugaton a Tisza jobb partjával párhuzamosan a Szeged–Alpár–Szolnok közötti, ekkoriban már nem túl forgalmas út, amelyet átszelt a Tiszazugot Nagykőrössel és Cegléddel összekötő útvonal. A Tiszazug falvaiban megtermelt csekély gabonafelesleget és a folyókban fogott halat, teknőst szállították alkalmanként a döntően nagyállattartó, gazdag mezővárosok piacára.

A másik fontosabb út északról közelítette meg a Tiszazugot. A Pest–Cegléd–Szolnok– (később Tiszavárkony–Tiszavarsány) –Mezőtúr közötti kereskedelmi út volt ez, amelyik a XI. századtól változó nagyságú forgalmat bonyolított le. Előbb sóút, majd általános kereskedelmi, később szarvasmarha-hajtóút, amely talán a felső-tiszazugi, gabonafelesleggel rendelkező néhány falu életére és gazdaságára lehetett hatással.

Az állandóan és időszakosan elöntött területek nagyságát és a mezőgazdaságilag hasznosítható földek károsítását 1823-24-ben Huszár Mátyás mérte fel. Az igen pontosan elvégzett mérések adatai nagy valószínűséggel a 15. század végére is érvényesek, mindenesetre tanulmányunkban ezekkel számolunk.

Annál inkább vélhetjük ezt, mert a XIII-XIX. századok között az éghajlati viszonyok hasonlók voltak, ezért semmi sem indokolta a természeti feltételek esetleges hosszabban kitartó változását („kis jégkorszak”). 

A 2. táblázat adatai arról tanúskodnak, hogy az alsó-tiszazugi települések közül Csépa, Tiszasas és Tiszaug szenvedték el a legtöbb kárt, míg a Körös-parti Szelevény, Istvánháza és Gyalu a legkevesebbet. A Felső-Tiszazugban Cibakházát, Nagyrévet és Sápot veszélyeztette leginkább a „szőke” folyó, ugyanakkor a nagyhatárú Tiszaföldvár területének még a negyede sem került víz alá, holott ez a negyed éppen Csépa egész területével volt egyenlő. Huszár Mátyás adataiból az is kiderül, hogy – természetszerűleg – a belsőség (a település beépített része) és a magasabban fekvő szántóterület szenvedte el a legkevesebb vízkárt. 

A lápok és a mocsarak (területük aránya együttesen 24%) lehettek azok a részek, amelyek szinte egész évben víz alatt álltak, így mezőgazdaságilag semmiképp sem hasznosultak. A kor embere azonban ezt a területet is kihasználta, hiszen innen kerültek ki az építkezésekhez használt fa és nád mellett a táplálkozásban változatosságot jelentő ehető vízinövények, bizonyos halfélék, teknősök, vízi szárnyasok és azok tojásai, valamint az apróvadak. Az ártérnek ezek az adományai közvetetten segítették a népesség megmaradását, csakúgy, mint a nád, a gyékény és a gyógyfüvek.

A szereplők

Szolnok várának elfoglalása után a Tiszazug a török közigazgatás részévé vált. Falvain, mint említettük, a szolnoki szandzsák két náhijéje, a szolnoki és a csongrádi osztozott. Amint a gyér számú dokumentum mutatja, a 16. század második felében, feltehetően a század végéig török–magyar kettős adóztatás alatt élhettek az emberek. Ez az adóztatás, amint azt a tiszasági oklevél mutatja, a török és magyar földesurak valamiféle hallgatólagos „megegyezésén” alapulhatott, amennyiben nem kívánták teljesen ellehetetleníteni a falvak népességét.

1578-ból származik az az oklevél, amely Zagyvarékas és Tiszaság urberiális irata. Minket természetesen az utóbbi település érdekel. A forrás szerint ebben az időben tíz szabadmenetelű jobbágy élt itt családjával, akik közül az egyik azonosítható név szerint az 1571-es defterből (Ambrus Zakariás), egy pedig (Bedik Mátyás) hasonló vezetéknevű, feltehetően a fia az 1571-es Bediknek, vagy éppen ő az (Bedik Máté), csak az olvasattal lehetett gond. Zsellérek ekkor nincsenek a faluban. Nem úgy, mint pl. a másik forrásmunka szerint, amely Csépa és Szelevény tizedjegyzékét tartalmazza, amelyből kiderül, hogy a felsorolt csépai 25 családfő közül öt kereszténypénzes, azaz földnélküli zsellér (20%). Szelevényben a nyolc családfő közül két zsellért írtak össze (25%).

Visszatérve Tiszasághoz, az oklevélből megtudjuk, hogy szántóföldjük kevés volt. Ez a 20 évvel későbbi defterben, 1591-92-ben 117-140 kisholdat jelentett (88-105 kat. hold), az azon megtermelt búza mennyisége pedig duplája az alsó-tiszazugi átlagnak. A helybéli (tiszazugi) viszonyok szerint ekkor tehát a tiszasági gazdáknak nem voltak komoly gondjaik a kenyérgabona hozamával (az adatokat lásd később). Az oklevél azt is elmondta, hogy török részről Halil szolnoki aga „birtokolja” őket, akinek munkával tartoznak, készpénzben és terményben nem fizetnek semmit. Magyar részről Káthay Ferenc a birtokos, akinek készpénzben semmit, természetben évenként 50 „nem túl jó” disznót adnak (1591-92-ben a ságiak 550 akcse sertéstizedet tartoztak fizetni, ami 275 egyévesnél öregebb állatot jelentett). Ha tehát feltesszük – feltehetjük –, hogy a Káthaynak fizetett disznók az egyévesnél öregebbek 20%-át jelentették (hasonló feltételek mellett), akkor azt is vélhetjük, hogy az összes állomány, a fiatalabb sertéseket is beszámítva, mintegy 10%-át adták uruknak. A váci püspökség évenként készpénzben 25 forintot követelt a jobbágyoktól, megtetézve ezt természetben 50 db „potykával”.

Csépán 1563-ban 25, 1571-ben és 1591-92-ben 19 adózó családfő élt. Az 1563-as búzatermés adatai szerint az 30 évvel későbbiekhez hasonlóan szegényes volt a hozam. Szelevényben viszont 1563-ban a búzatermelés csak töredéke volt a 30 évvel későbbiekhez képest, ami vagy rossz évet jelez, (a szomszédos Csépán ezt nem lehet kimutatni), vagy éppen a kettős adóztatás által megosztott falu töredéktermelését. Ezt sejteti a viszonylag kevés családfő is. 1591-92-ben Szelevényben a csépai búzatermelés négyszeresét aratták le. 

A harmadik oklevél 1617-ben keletkezett, ez Tiszakürt úrbéri szerződése, amely igazából a 15 éves háború utáni helyzetet mérte fel a magyar földbirtokos számára. Ebből kiderül, hogy utoljára 1592-ben, éppen a defter keletkezésének idején adóztak a kürtiek magyar földesuruknak. A vizitálók alig találtak élőt a nagy pusztulás után, a szélrózsa minden irányába szétszéledtek a falu lakosai. Vélhető fellelhetési helyüknek feljegyezték a Nyírközt, Leányvárt, Diósgyőrt, Munkácsot, Tiszaföldvárt, Herpályt, Debrecent és Szatmárt is.

A fent említett adóztatáshoz hasonló kettős terhekkel találkozhatunk a Jászságban és a Nagykunságban is. A török összeírók túlkapásaira és azok következményeire (elvándorlás, szökés, pusztásodás) Káldy-Nagy Gyula munkájában szép számmal találunk utalásokat.

A Tiszazugban a családfők számának alakulására, ennek alapján a népesség számára az 1571-es és az 1591-92-es defterek adataiból tudunk következtetni. A korral foglalkozó minden kutató felhívja a figyelmet a buktatókra és a számítások bizonytalanságaira. Ugyanakkor Kubinyi Andrással értünk egyet, aki szerint: „befejezésként még egyszer szeretnénk megjegyezni, hogy egy sokismeretlenes egyenletet úgy próbáltunk megoldani, hogy az ismeretlenek zömét nem határozhatjuk meg… Számításaink buktatóit mi ismerjük legjobban, ennek ellenére a történeti kutatás nem nélkülözheti a demográfiai adatokat…”

A népesség számára vonatkozó további adatok is becsléseken és feltételezéseken alapulnak, de amint az adóösszeírásokkal foglalkozó, azokat közzétevő neves történészek munkáikban felhívják a figyelmünket, ezek az adatok hiányosak, nem tartalmazzák teljességükben még a családfők, a nős férfiak létszámát sem. Nem szerepelnek a defterekben azok a személyek sem, akiket nem tekintettek adóalanyoknak, s nincsenek az összeírásokban azok sem, akik ideiglenesen elbújtak az adószedők elől. Ezzel kapcsolatban Dávid Géza a következőket írta: „Az eddig elvégzett összehasonlító vizsgálatok azt valószínűsítették, hogy durván 30%-ra taksálhatjuk a kimaradtak arányát. Azóta sem merült fel olyan tényező, amely döntő érvet hozott volna fel e hányad jelentős módosítására, bár az utolsó szót még bizonyára nem mondtuk ki.”12

A továbbiakban következő adatokat és becsléseket igyekeztünk más – igen csekély számú – adattal alátámasztani, ütköztetni és összehasonlítani. A két defter adatsorait a 3. táblázatban foglaltuk össze.

Mivel – mint fentebb említettük – a kistáj nagysága is vitatott, két összesített eredményt adtunk, itt is és a továbbiakban is, egyrészt a szűkebben vett tiszazugit (csak az Alsó- és Felső-Tiszazug) és a térségeit, az előbbieket három faluval megtoldva. 

Az adatokból a népesség mintegy 10%-os fogyása tűnik fel először. Kocsis Gyula jászsági adatai az 1546-1570-es időszakra 50%-os növekedést mutatnak, de az 1546-os hihetetlenül alacsony háztartásszám a frissen meghódított Jászságban vélhetően nem a valóságos helyzetet jelezte. Bizonyára sokan elmenekültek, akik 1559-re visszatértek a településekre. Az 1559-1570 közötti 11 évben már 12%-os háztartásszám-visszaesés regisztrálható. Külső-Szolnokban 1571-1591/92 között 20%-kal esett vissza a háztartások száma, a Nagykunságban még nagyobb a veszteség ugyanebben az időszakban (35%). Ilyenformán a tiszazugi háztartások számának 10%-os fogyása, mondhatni, „természetes” az adott viszonyok között. A Jászság népességének hasonló arányú, lassú fogyása bizonyára azt tükrözi, hogy a térségben (Közép-Tisza vidéke) a legjobb gazdasági kondícióval rendelkezett, ami fékezte a lakosok elvándorlását. A Tiszazugé ezzel nem magyarázható, viszont a területi zártság védőhatásával már annál inkább. A relatíve nyitottabb Heves vármegye tiszai részei és a Nagykunság településeinek nagyobb népességcsökkenése már a bizonytalanságról és a változó hadi helyzetnek való kitettségről tanúskodik.

Még szokatlanabb számítást foglaltunk össze a 4. táblázatban. Amennyiben a 3. táblázatban közölt népesedési adatok a becslés kategóriájába tartoznak – bár kiváló tudósok okfejtését követtük a számításokban –, akkor az a kísérlet, melynek eredményeként a nemek arányát és hozzávetőleges számát, illetve a nemeken belül a korosztályokat és azok becsült számát is megpróbáltuk meghatározni, még inkább a nehezen elfogadható vagy elfogadhatatlan kategóriába tartozik. Iránymutató az első magyarországi népszámlálás adatsora, amely a férfi–nő arányt 52-48-ra taksálta. Feltételezve, hogy ez az arány nagyjából a 16. század végén is ilyen lehetett, kaptuk meg a 4. táblázat adatait.

Az ifjak számának meghatározásához segítséget jelentett, hogy „az összeírók az egyes települések névjegyzékének elkészítésekor a családfő mellett nyilvántartásba vették annak nőtlen fiait (feltehetőleg 15 éves kortól, de ez vitatható), a háztartásában élő nőtlen testvérét, esetenként vejét, sőt a nála dolgozó legényt is.”

Példaként a számításra, álljon itt Tiszaföldvár adatsora. Az 1591-92-es defterben 40 házas férfit, 17 nőtlen testvérét és 40 nőtlen fiút soroltak fel. A 40 családfő számát a leggyakrabban elfogadott ötös szorzószámmal beszorozva a falu lakosságát 200 főre tehetjük. Amennyiben elfogadjuk az 52-48-as férfi-nő arányt, 105 férfival és 95 nővel számolhatunk tovább. A 40 házas férfi feltételez 40 házasságban élő nőt (feleség). Az 57 testvérhez, fiúhoz 50 nem férjezett, feltehetően fiatalabb nő járulhat a számolásban. Ami gond, az a 15 éven aluliak kicsiny száma (a számítások alapján nyolc fiú és hat lány). A többi tiszazugi helységnél általában a népesség 10%-a ez a legfiatalabb korosztály.