Katedra-Trade '97 Kft.

Szerzző: Veresegyházi Béla

A második földrajzi jellegű: Magyarország kistájainak katasztere kötete Tiszafüred-kunhegyesi sík néven fogja össze őket. Valamilyen módon persze mindkét ok mesterséges: a Múzeum gyűjtőkörének meghatározása a több egységből összetett Jász-Nagykun-Szolnok megye alakjából, felépítéséből származtatható, a kistáj-kataszter pedig a 20. századi modern fejlődés eredményeit, a szabályozások és vízrendezések alapján létrejött mai – a régi időkhöz nem is hasonlatos – táj településeit sorolja be egy egységbe. A számomra legfontosabb ok azonban történeti-földrajzi indíttatású: a 16. században történelmünk egyik legnagyobb változást hozó fordulópontja játszódott le, országunk a hatalmas Török Birodalom részévé vált. Oda került a Közép-Tiszavidék is, amely sajátos természeti viszonyaival és közigazgatási sokszínűségével már akkoriban is különleges táj volt. Bár az ország közepén terült el, a szinte járhatatlan vízi világa miatt nehezen megközelíthető volt, az ország fejlettebb vidékei peremszerűen vették körül. Kevés ember lakta, életük mindennapjai a vízzel való együttélésben és harcban teltek el.

A tiszántúli részek egyfajta belső perifériát alkottak már a korábbi századokban is, de amikor a töröktől menekülve urai magára hagyták, a már meglévő utak, révek, vámok, halastavak és falvak, s az éppen gazdasági, népesedési fellendülésben lévő mezővárosok eltűntek, vagy megrekedtek fejlődésükben. Megcsappant a jobbágynépesség száma is, nagymértékben cserélődött ki a népességük. A falvak lakossága lassan fogyott, de a megpróbáltatások ellenére a 15 éves háború kezdetéig szinte minden helységben kitartott. Azok a települések, amelyekről a következőkben szó lesz, ekkoriban kerültek át Külső-Szolnokból Hevesbe, a szolnoki vár körzetéből az egri erősséghez. A megyei hatóságok a Királyi Magyarországról igyekeztek szemmel tartani és irányítani a hódoltsági területet. A füredi és az abádi életkamra falvai más településekkel együtt a kis-hevesi járást alkották. Az, hogy ez a két terület a hódoltság perem- és belső vidéke érintkezési sávjában feküdt, azt jelentette, hogy mind a magyar (az egri vár és püspökség), mind a török (szolnoki és balaszentmiklósi palánk) hatóságoknak adózott. Községeink azon kevés falvak közé tartoztak, amelyeknek mindkét oldalról maradtak fenn gazdasági (adó) okiratai, így módunkban áll, hogy életükről teljesebb és folytonosabb képet kapjunk, mint másokéról. Ezt a világot szeretnénk megidézni a továbbiakban.

Elöljáróban meg kell magyaráznunk a címben is használt, majd a kötetben bővebben is kifejtett életkamra, kamra fogalmat. A magyar nyelvben, a történeti és földrajzi irodalom szaknyelvében a megye, járás a megszokott, legtöbbször használt kifejezés egy-egy igazgatási egységre. Itt azonban olyan területeket foglaltunk egy kötetbe – mint fentebb már jeleztük –, amelyek természetszerűleg nem voltak egységben. Ugyanakkor a Tisza-szabályozás előtti időszakban nagyon hasonló fejlődésen mentek át, mint a továbbiakban igyekszünk is bemutatni. A két világháború közötti földrajzi irodalomban Glaser L., Mendöl T., Princz Gy., Teleki P. vezették be és használták az életkamra fogalmát, majd a 20. század végén a történeti földrajz megújítója, Frisnyák Sándor vezette vissza a geográfia szótárába. Ő így határozta meg: „természeti és gazdasági térszerkezeti egységek, amelyek a nagy régión belül lehetnek elkülönülő alrégiók vagy mezorégiók. Területi kiterjedésüktől, gazdasági szerkezetüktől függően további kisebb részekre, mikrorégiókra is tagolódhatnak, s ezeket a vízrajzi hálózat kapcsolja gazdasági egységbe.”

Véleményünk szerint minél jobban visszamegyünk az időben, a megye, járás, illetve az életkamra fogalmak különbözősége annál markánsabb. Bár a megye- és járásrendszer az államalapítás időszakától élt, s mint közigazgatási egységek fontos szerepet játszottak az ország fejlődésében, azokon a területeken, amelyeken az összeköttetések bármilyen okból megsérültek az idők folyamán, az emberi közösségek és szűk kapcsolatrendszerük ilyen kisebb-nagyobb életkamrákban létezett. Különösen így lehetett ez a török hódoltság időszakában, amikor a megyék és a járások képtelenek voltak ellátni feladataikat, csak időnként lép(het)tek kapcsolatba a tőlük elkülönült egységekkel és az azokon élő emberekkel.

A 16. század második felében az így kialakult helyzetben a falvak népessége önmagára volt utalva a két ura, a magyar végvár (a megye és az egyház képviseletében) és a török igazgatási székhely (a hódítók nevében) között. Amikor 1568 után a lényegileg megszűnt Külső-Szolnok helyett az általunk vizsgált települések Heveshez kerültek, a kis-hevesi járás községei lettek, ugyanakkor a török közigazgatás is besorolta őket a szolnoki, illetve a balaszentmiklósi náhijéba. Mindkét fél erejéből annyira tellett, hogy a falvakat adóztassa, időnként felmérje népességüket és gazdasági erejüket, de sem egymástól, sem a magyar és török (tatár) irreguláris csapatoktól, a kóborló bandától nemigen tudták megóvni őket. Ami védelmet jelentett, az a Tisza és mocsarainak csak a helyiek számára ismerős világa volt, ahová adott esetben el lehetett menekülni. A két életkamra ebből a szempontból különbözött egymástól: az abádi a számok tükrében védettebbnek bizonyult, a füredi nyitottabbnak.

A felsoroltak alapján neveztük el a két térséget füredi és abádi életkamrának (1. térkép). A török hódítást megelőző időkben mindkét névadó település egy-egy révet őrzött, mindkettőhöz időnként fontosabbá váló, máskor kevésbé használt kereskedelmi utak vezettek, amelyek éppen a hódoltsági időkben teljesen elnéptelenedtek.  A füredi életkamrához hat (Füred, Örvény, Szőllős, Igar, Őrs és Nagyiván), az abádihoz tíz települést soroltunk. Ez utóbbi azonban úgy alakult ki, hogy a Mirhó által táplált Gyolcs-mocsár egy nyugati (Bura, Taskony, Roff, Gyenda, Bő) és egy keleti félre (Abád, Szalók, Derzs, Szentimre és Tomaj) vágta. Magát a két életkamrát az Oktalan, az Őrsi-tó, az Igari-tó és mocsaraik mentén lehet elválasztani, bár a határaik érintkezhettek, de a kelet-nyugati irányú mozgás igencsak nehézkes lehetett.

Azért választottuk a 16. század második felét munkánk tárgyául, mert ez a legkorábbi időszak az, amelyből nagyobb névanyaggal és gazdasági adatsorral rendelkezünk. Azért határoljuk be a munkát a 15 éves háborúval (1591-1606), mert annak pusztításai oly mértékűek voltak, hogy a települések életjelenségei hosszabb vagy rövidebb időre megszűntek, egyes falvak pedig az ország felszabadítása után sem épültek újra. Példaként álljon itt a Tiszabőtől délre, az abádi kamrával határos Fegyvernek mezőváros sorsa, amely a mohácsi vész előtt fontos országos vásárhely, vámos település volt, de teljesen elpusztult a 17. század zűrzavarában.

Az életkamrák természeti környezete

Az egész Közép-Tiszavidék, melynek része az általunk tárgyalt két életkamra, a fő folyó, a Tisza szülötte, abban az értelemben, hogy tájunk magyar történelme ezen a holocénban kialakult területen játszódott le. Amikor a Tisza barangolása folyamán elérte a mai völgyét, átvágta az előtte kialakult észak-dél irányú erek, folyócskák rendszerét, amelyek az Északi- középhegységből vezették le a vizeket egészen a Körös vidékéig, a Sárrétek depressziója felé. Ezekben az átvágott medrekben egészen a 19. századi folyószabályozásokig a kiáradt Tisza felesleges vize folyt le Hortobágy, Kadarcs, Árkus, Sáros, keletebbre Mirhó és Kakat néven. Azért említjük meg, mert mindegyikük hatással volt a két életkamra népességének életére csakúgy, mint a Tiszaszőllős tájékán kiszakadt ág, amely az Igari- és az Örsi-tóban, majd az Oktalan és Üllő-laposokban halt el.

A vizsgálatunk tárgyául szolgáló vidéken tehát három olyan elválasztó-összekötő vízrendszer alakult ki, amelyek a klasszikus életkamra-elméletet igazolják:

1. A már említett Hortobágy, a bele vezető Árkus és Sáros erek, melyek kiterjedt mocsaraikkal keletről határolták a füredi életkamrát. Egyek környékén vezetett itt át a Debrecen felől Poroszlón át az örvényi vámot érintő út, amely az északi, Lengyelország, illetve Buda irányába tartó nemzetközi kereskedelmi főútba torkollott.
2. Tiszaszőllős-Domaháza térségében ömlött ki a Tiszából az a nagymennyiségű víz, amely a rendkívül összetett, szövevényes, medreit folytonosan változtató morotvákkal és lefűződött holtágakkal teli mocsárvidéket alkotta. A szabályozásokig a víz a Sulymos-tavon, a Pap-erén, a Sirok-tavon át a Tökös-tóba, majd az Igari-Nagy-tóba ömlött árvizek alkalmával. Innen több ágra szakadva a Fövenyes- és a Szí-tavon egészen az Örsi-tóig csörgedezett (vagy rohant) a szőke folyó vize, majd a Tinord-éren keresztül az Oktalan- és az Üllő-laposokba jutott, melyekben még a 18. század végén, a 19. század elején is megtalálható. Ebben a kiterjedt mocsárvilágban húzódott meg Derzs és Szentimre, melyeket nem volt könnyű a portyázó rabló csapatoknak fellelni és megsarcolni.
3. A Mirhó-Gyolcs-Kakat vízrendszeréről írtak legtöbbet mind a történeti, mind a földrajzi és a vízrajzi irodalomban. E hírességet a Mirhó-gát építésének története adta meg. A Taskony-szalóki öblözetben a Tiszából kiömlő víz a Mirhón és a Gencs-erén keresztül a gyolcsi laposon terült szét, hogy aztán az egykori Tisza-medret elfoglaló Kakaton keresztül folyjék délre. A Kakat Kunhegyes és Bánhalma (vám) elhagyása után ismét egy szinte lejtés nélküli terepre ért, ahol ágakra szakadt, és táplálta a Kara János-mocsarat. Ebben szinte követhetetlenül áramlott a víz a Berettyóig, amelybe Ecseg térségében az ismét Mirhónak nevezett torkon át lépett. Innen aztán már a Sárrétek világában folydogált a Körösig, melynek vizével keveredve Csongrád fölött ismét az anyafolyóba, a Tiszába került.

A 16. századból többek között a földmérés, a térképészet stb. fejletlensége miatt nincsenek olyan térképeink, kimutatásaink, amelyek alapján következtethetünk a vízzel borított területek kiterjedésére. Bár a 18. században Balla A., Bedekovich L., Kovács Gy. és mások is egyre pontosabb térképeket készítettek a vidékről, de számszerűen meghatározó adatokhoz Huszár M. mappációjának (1822-24) Dóka K. által kigyűjtött adataiból jutunk.

1. táblázat: A füredi és az abádi életkamra települései külterületének vízzel való borítása a 19. század első negyedében (Huszár M. és Palugyay I. alapján).

Összehasonlításul annyit jegyzünk meg, hogy a Tisza jobb és bal parti adatait összeadva Tiszanána és Szeged között 33,8%-os vízborítással számolhatunk. 

Amennyiben a vízzel való borítottság ilyen mértékére, annak okára is kíváncsiak vagyunk, ismét csak Dóka Klárához és Huszár Mátyáshoz kell fordulnunk. Huszár méréseiből kiderül, hogy a partok a nagyvízhez képest átlagosan 189 cm-rel alacsonyabbak, azaz egy-egy áradáskor igen nagy mennyiségű víz jutott ki a fokokon át a folyó medréből. Középvíznél a derzsi és a Szalók-taskonyi szakaszon (Mirhó) juthatott ki víz, máshol nem ömlött ki (2. és 3. térképek).

Vizsgált időszakunk időjárását a régi idők meteorológiájával foglalkozó Rácz L. így jellemezte: „Európában, így a magyar Alföldön is a 14-19. század között az ún.”kis jégkorszak” is sújtotta az embereket. A hőmérséklet ugyan csak 1-2 fokkal csökkent átlagban, de az esztendők nagyobb része csapadékosabb volt, mint a 19-20. században, s feltételezzük, hogy legtöbbször nem két, hanem három árhullám is végigterült a vidéken évente.” Ebből arra következtethetünk, hogy a három áradás időben akár össze is érhetett, s állandósította a vízborítást azokon a területeken is, amelyeken egyébként az árhullám levonulása után felszáradt a talaj.

Mint említettük, a folyó vize általában a fokokon keresztül jutott ki a földekre. A 18-19. századi térképek alapján a két életkamra területén az alábbi fokokat találtuk nevesítve: Abádi-fok (Abád), Ásás-fok (Gyenda), Ásvány-fok (Roff), Asszony-fok (Derzs), Bakó-fok (Füred), Bodnár-fok (Szalók), Borsó-fokja (Szentimre), Disznós-fok (Roff), Erdei-fok (Taskony), Falu-fara-fok (Bura), Gétzi-fok (Füred), Görbe-fok (Szalók), Görcsös-fok (Szőllős), Határ-fok (Bura), Hordó-fok (Füred), Kádár-fok (Bura),Kányola-fok (Füred), Katymár-fok (Derzs, Szentimre), Kengyel-fok (Füred), Kicsapó-fok (Szőllős), Kiserdő-fok (Bura, Szőllős), Kis Keresztes-fok (Bura), Kis Márton fokja (Abád), Kíntelen-fok (Füred), Kőrös-fok (Füred), Küllő-fok (Füred), Lajt-fok (Füred), Ledencze-fok (Bura), Malom-fok (Roff), Mérges-tó-fok (Derzs), Morotva-fok (Füred), Mirhó-fok (Szalók), Nagy-fok (Bő, Bura, Szőllős, Taskony), Ökörcsorda-fok (Szőllős), Paládiné fokja (Bura), Peczerke-fok (Bura), Saj-fok (Roff), Sánta-fok (Derzs), Sebes-fok (Szőllős, Bura, Roff, Gyenda), Sulymos-fok (Derzs, Füred), Szűts foka (Derzs), Új-erdő-fok (Füred), Zsíros-fok (Füred).

A mintegy félszáz fok nem jelent ugyanannyi fokgazdaságot, az emberi tényezőt ugyanis nem lehet figyelmen kívül hagyni. A népesség számáról a következő részben lesz szó, de már elöljáróban meg kell jegyeznünk azt – egyetértve Zolnay Lászlóval és Bellon Tiborral –, hogy a 18. század végéig nem a földek hiánya, hanem a munkára fogható lakosság száma akadályozta az előrelépést a termelésben. Több kutató munkájában fellelhetők azok a számított adatok, melyek szerint földművelésre a külterület 2-10%-át használta a kor embere, a legeltetésre talán ugyanannyit, a legelő- és rétgazdálkodásra sem többet. Még a leggazdagabb települések is csak környezetük területének egynegyedét művelték meg valamilyen módon. A Nagykunsággal és a Tiszazuggal kapcsolatban mi is erre az eredményre jutottunk.

A fokokon kijutó víz ereken, folyásokon, patakokon jutott el nem csak az ártéri szintre, hanem az ármentes szintekre is. A 19. század végén elkészített Harmadik katonai felmérés térképszelvényein már feltüntettek magasság-adatokat is, amelyek révén megállapíthatjuk, hogy – a halmokat, hátakat leszámítva – mintegy 4 méternyi volt a szintkülönbség a Tisza füredi szakasza és a Körös-Berettyó Mezőtúr környéki szakasza között. Amikor megszűnt a folyóból a víz utánpótlás, a két vízrendszert összekötő patakokban, erekben csordogált, vagy éppen szinte állt a víz. Ez volt a ritkább eset, többségében az ár lassan vonult le délre, biztosítva annak a néhány településnek a vízellátását is, amelyek messzebb voltak az élő víztől. A régi Tisza-medrekben, mint a Kakat vagy az Árkus-ér, a Hortobágy, oly széles volt a víztükör, hogy kereskedelmi tevékenységet is folytattak rajtuk, amint azokról a régi tanúvallomások is tájékoztatnak bennünket.

A két életkamra térségében a következő vizeket találjuk a 18-19. századi térképek alapján:

Erek, folyások, patakok: Aranyos-ér (Szentimre, Tomaj), Ásvány-ere (Szalók), Békás-ér (Taskony, Bura, Füred), Berek-ér (Igar, Örs), Bíbitz-folyás (Taskony, Bura), Bikás-ér (Füred), Csíkos-ér (Nagyiván), Csónak-ér (Bura), Csónakvonó-ér (Bura), Csonka-Mély-ér (Füred), Darvas-ér (Nagyiván), Fehér-tó ere (Füred), Ganajos-ér (Bura), Gardja-víz (Szentimre), Gencs-ere (Taskony, Szalók), Görbe-ér (Nagyiván, Füred), Határ-ér (Gyenda), Három-ág-ér (Szalók, Füred, Szentimre), Holt-Mirhó (Taskony), Holt-Tisza (Taskony, Füred, Szentimre), Hugát-ér Szentimre), Kakat-ér (Szentimre, Tomaj), Katymár-ér (Szentimre), Kása-ér (Derzs), Kenderáztató (Szőllős), Keserű-ér (Szalók), Keskeny-ér (Taskony, Nagyiván, Örs), Keresztes-ér (Bura), Kilenczes-ér (Szentimre), Kis-Aszó-ér (Szőllős), Kis-Pap-ere (Szőllős), Kis-Szill-völgy (Szőllős), Kis-Kenderáztató (Derzs), Kis-Tisza (Füred), Kis-Zuborgó (Derzs), Kotány-ér (Nagyiván), Mérges-ér (Nagyiván), Mély-ér (Füred), Morotva-patak (Derzs), Mirhó (Taskony, Szalók), Nagy-Agyagos-ér (Nagyiván), Nagy-Ászó-ér (Igar, Szőllős), Nagy-Hugát-ér (Szentimre), Nagy-ér (Bura), Nagy-Kenderáztató-ér ( Derzs), Nagy-Keresztes-ér (Bura), Nagy Pap-ere (Szőllős), Nagy Szill-völgy (Szőllős), Nagy-Zubogó (Derzs), Nyakas-ér (Bura), Oktalan (Szentimre), Pap-ere (Taskony, Szőllős), Pere-víz (Füred), Piroska-ere (Bura), Rosz-ér (Nagyiván), Rühes-tó-ere (Taskony), Sarkad-ér (Nagyiván), Sáros-ér (Nagyiván)Sebes-ér (Füred), Sulymos-ér (Szentimre), Széles-ér (Nagyiván), Szik-ér (Nagyiván), Szill-ér (Szőllős), Szilva-ér (Roff, Gyenda), Szombat-ere (Taskony), Tám-vize (Füred), Till-ér (Gyenda), Tinord-ér (Szentimre), Tölgy-ér (Füred), Vékony-ér ( Szőllős).

Az erek, folyások szövevényes rendszerén keresztül jutott el a Tisza vize olyan, tőle távol fekvő területekre is, mint Szentimre, Tomaj, vagy a Kakaton át Bánhalma, Kenderes. De a „szőke folyó” vize táplálta Igar, Örs, távolabb Kunmadaras népét és növény/állatvilágát is. Ahogyan a Tiszából az Árkus-éren és a Hortobágyon át sótól kezdve szálfát, gyümölcsöt és vegyes árucikkeket is szállítottak, ugyanúgy tehették ezt a Kakaton, vagy az Üllőig folyó vizeken is.

Tavak, morotvák: Bodi tava (Derzs), Bolás (Balázs)-tó (Szőllős), Cigány-tó (Bura), Csontos-tó (Szőllős), Falu tava (Bura), Fehér-tó (Füred), Fényes-tó (Bura, Derzs), Fövenyes-tó (Örs), Gellért-tó (Szőllős), Hosszú-tó (Taskony), Igari-tó (Igar), Kender-tó (Szőllős), Kengyel-tó (Derzs, Füred), Kettős-Kerek-tó (Derzs), Kis-Gyolcs (Szalók), Kormó-tó (Gyenda), Kis-pap-tava (Füred), Ledencze-tó (Bura), Lepény-tó (Szalók, Taskony), Ludas-tó (Derzs), Magányos-tó (Taskony), Marczin-tava (Roff, Gyenda), Mélly-tó (Nagyiván), Mihályfi-tó (Bő), Minisi-tó (Szalók, Taskony), Nádas-tó (Derzs), Nagy-Berek-tó (Bura), Nagy Igari-tó (Igar), Nagy-Kohor (Köhér)-tó (Szentimre), Nagy Pap-tava (Füred), Nagy-tó (Igar, Roff), Olfa-tó (Szalók, Taskony), Oktalan-tó (Szentimre), Ökör-tó (Szőllős), Pap-tó (Füred, Szentimre, Derzs, Taskony, Örs), Pünkösd-tó (Szőllős), Rühes-tó (Taskony), Sáros-tó (Taskony, Füred), Sásas-tó (Szőllős), Sas-tó (Füred-Kócs), Sirok-tó (Szőllős) Sós-tó (Nagyiván, Tomaj), Sulymos-tó (Füred, Szőllős), Széles-tó (Roff), Szí-tó (Igar), Szőllősi-tó (Szőllős), Tajbok-tó (Szőllős), Tökös-tó (Abád, Derzs, Bura, Szőllős), Üllő-tó (Taskony).

A tavak és morotvák részint a Tisza lefűződött, elhagyott medreiből alakultak ki, vagy ahogyan Werbőczy I. Hármaskönyvében utal rá, alakíthatták ki vízrendészeti, de sokszor területszerzési indokokkal, de megállhatott ezekben a csapadékosabb esztendőkben a táj mélyebb részein is. Ezek a tavak az áradásoknak megfelelően az ereken át feltöltődhettek, majd annak levonultával esetenként akár ki is száradhattak (erre azért kis esély volt). A tavak, morotvák kínálták a lehetőséget a fokgazdálkodásra a folyótól távolabbi helyeken is, s ezt bizonyára ki is használta a falvak népessége. Mindenesetre a török defter adatai azt mutatják, hogy szinte mindegyik település fizetett haltizedet. A Tiszától távoli medrek még a 18. század végén, a 19. század elején is tároltak vizet, amelyet természetesen kihasználtak a partjaikon élők.

Az ármentes térségen sok fertő, fenék, lapos vize, nádasa tarkította a táj képét. Ezek áradáskor kaptak vizet az ereken át, s amikor az árhullám levonult, az itt maradt posványok rendszerint kiszáradtak, különösen csapadékos években viszont az ártérhez hasonló környezet alakult ki. A 18. század végén, a 19. század elején a következők szerepeltek a térképeken: Agyagos (Nagyiván), Akasztó-fertő (Füred), Bartos-fenék (Derzs), Békás-lapos (Füred), Bika-hát-lapos (Szentimre), Bodzás-fertő (Abád), Bolond-lapos (Szentimre), Borjú-fenék (Nagyiván), Bódi-fertő (Füred), Bozsó-fertő (Füred-Kócs), Büdös-fertő (Tiszafüred-Kócs) Cigány-laposa (Szőllős), Cigány-fertő (Tomaj), Csattogós-fenék (Nagyiván), Csengő-fenék (Tiszafüred), Csetkákás-fenék (Nagyiván), Csíkos-fenék (Nagyiván), Csontos-dűlő-lapos (Szőllős), Csordás-fertő (Abád), Csukás (Tomaj), Csű-erdő-lapos (Szőllős), Czeglédi-fenék (Szőllős), Daru-Lapos (Tiszafüred), Darvas-fenék Nagyiván), Dinnyés-lapos (Taskony, Igar), Disznó-fenék (Nagyiván), Falu tava-laposa (Bura), Farkas-fenék (Abád), Fábián-lapos (Szentimre), Fekete-rét-lapossa (Tiszafüred-Kócs), Gara-lapos (Gyenda), Gellért-lapos (Szőllős), Gólyás-fertő (Tiszafüred-Kócs), Görbe-fenék (Abád, Tiszafüred), Gulyás-fertő (Szentimre), Gyékényes (Tiszafüred, Szőllős), Gyolcs-fenék (Bura, Szalók), Hagymás-fertő (Tiszafüred-Kócs), Harcsás (Taskony), Hármas-fenék (Nagyiván), Határ-lapos (Igar), Hugát-ér lapossa (Szentimre), Hosszú-fenék (Nagyiván), Hosszú-fertő (Taskony), János-gyoltsa (Szalók), Juhász-fenék (Nagyiván), Kanéles-lapos (Gyenda), Káka-fenék (Derzs), Kákás-fenék (Nagyiván), Kákás-lapos (Igar), Kása-fenék (Nagyiván), Kárászos (Derzs), Keskeny-fenék (Nagyiván), Kerek-laposa (Taskony), Kettős-fenék (Abád), Kilences-lapos (Szentimre), Kis-Bentze-fenék (Nagyiván), Kis-Cigány-fenék (Nagyiván), Kis-Csókás-lapos (Igar), Kis fertő (Abád), Kis-Kárászos (Tiszafüred), Kis Nádas-fertő (Szentimre), Kis-Ormán-lapos (Igar), Kollát-fenék (Tiszafüred), Kolokányos (Derzs), Kolonya (Szőllős), Kócsik-alja-fertő (Tiszafüred-Kócs), Kurva-lapos (Örs), Kút-lapos (Örs), Kügy (Tiszafüred), Labodás-fenék (Nagyiván), Ledencze-lapos (Bura), Lippai-lapos (Szőllős), Lóri-fenék (Szőllős), Megyes-fertő (Tiszafüred-Kócs), Megyes-lapos (Tiszafüred-Kócs), Méhes-lapos (Igar), Méjj-sár (Abád), Mély-fenék (Nagyiván, Derzs), Mérges-fenék (Nagyiván), Mocsarak (Szentimre), Molnár-fenék (Nagyiván), Nagy Cigány-fenék (Nagyiván), Nagy Csókás-lapos (Igar), Nagy Csukás (Tomaj), Nagy-fenék (Tiszafüred, Örs), Nagy-fertő (Szalók, Tomaj, Örs), Nagy-Görbe-fenék (Tiszafüred), Nagy-Gyolts (Szalók),  Nagy Kárászos (Tiszafüred), Nagy lápos (Igar), Nagy Nádas-fenék (Szentimre), Nádas-fertő (Nagyiván),  Nemes-lapos (Örs), Ördög-lapos (Nagyiván), Örsi-fenék (Nagyiván), Pap-fenék (Nagyiván), Pap-laposa (Taskony), Pintér-fertő (Tiszafüred-Kócs), Rapály (Roff), Rókás-fertő (Szőllős), Rosz-kút-fertő (Szentimre), Rühes-fenék (Tiszafüred), Sárvágy (Tiszafüred), Sásas-lapos (Igar), Sarkad-nádas-fertő (Nagyiván), Sásony (Roff), Siga-lapos (Szőllős), Sós-fenék (Bura,Nagyiván), Sós-fertő (Tiszafüred-Kócs), Sulymos (Szentimre, Tiszafüred), Szajla-alja (Tiszafüred), Szikes-lapos (Nagyiván), Szill-fenék (Bura), Szilva-fenék (Roff), Szokoli-fertő (Szőllősi-lapos), (Szőllős), Szűts-lapos (Igar), Tatos (Derzs), Televény (Tiszafüred), Tó-lapos (Roff),Tökös-tó laposa (Taskony), Ültetlen (Derzs), Ürmös-lapos (Vadas-fertő), (Tiszafüred), Vízjárta-közlegelő (Nagyiván), Zombori-lapos (Örs), Zsilla-lapos (Szőllős), Zsombékos (Nagyiván). 

A népesség a füredi és az abádi életkamrákban

A természeti-földrajzi keretek a lehetőségeket kínálják fel a megtelepedni kívánó emberi csoportok számára. Azok kihasználása a népesség számától, a kialakuló közösségek sokféle tulajdonságától, a közeli és távoli térségek más közösségeinek fejlettségétől, szükségleteiről, az azokkal kialakítható kapcsolatoktól – azaz az országos és a kisebb területi munkamegosztásoktól – és más okoktól is függ.

A magyar társadalom – vizsgált korszakunk, a 16. század elteltéig – fokozatosan gyarapodott létszámban és anyagiakban is. Az 1400-as évek végére az európai fejlődés ösztönző hatására, differenciált fejlődés eredményeként az ország egyes régiói kiemelkedtek, mások lassabban fejlődtek, lemaradtak az előbbiektől. Átrendeződtek a királyságon belüli kereskedelmi utak, megnőtt a bányavárosok, a kereskedelemmel foglalkozó települések jelentősége, ennek következtében egyes vidékek, területek gazdagabbakká váltak (centrum), mások pedig lemaradtak (periféria). Az Alföld ez utóbbihoz tartozott, melynek több oka is volt, de szempontunkból a korábban már említett vízrajzi okokat kell kiemelnünk. Frisnyák S. a következőket mondja erről: „az ember és a földrajzi környezet kapcsolatában a tájalkotó faktorok közül a víznek volt döntő jelentősége.”

Az egész Közép-Tiszavidékre és ezzel a füredi és az abádi életkamrára is igaz ez az állítás. Mint láthattuk, az egész táj bővelkedett vízben, a nagy folyótól az ereken keresztül a tavakig és a fertőkig, lápokig. Bár ennek megvoltak az előnyei is, de egészen a Tisza szabályozásáig, a mocsarak lecsapolásáig, tehát a 19. század közepéig – amint a történelem mutatja – a hátrányok kerültek előtérbe. A földrajzos irodalom belső perifériaként tartja számon a vidéket, amelyet a gazdagabb hegyvidéki és hegylábi területek szegélyezték félkörben.

A mocsaras tájon csak néhány jelentősnek tartott út haladt át, a fontosabbak ezek közül inkább a peremén. Az utak még a 19. században is igen rossznak minősíthetők, a Budáról keletre tartó ember inkább Szeged felé vagy Krakkó irányába indult el, hogy az északi útról Lök, Polgár, Csege vagy Poroszló érintésével jusson el Debrecenbe. Éppen a poroszlói út az, amelyik viszont a füredi életkamrán keresztül vezetett, bevonva vidékünket is a forgalomba. A 16. században azonban ennek és az abádi réven átvezető útnak is csökkent a jelentősége, éppen a hódoltsági viszonyok miatt.

A legfontosabb tényező azonban – melynek hiánya alapvetően meghatározta a két életkamra lehetőségeit – az ember, az emberi munkaerő. A honfoglalástól 1495-ig tartó időszak népességét csakis becslésekből tudják megállapítani történészeink. Kubinyi A. a 15. század végén készült, Ernuszt Zsigmond királyi kincstartó számadáskönyvére alapozva számította ki az ország népességét, melyet 2,9-3,3 millióra tett. A népsűrűséget 9,5-10,8 főben határozta meg négyzetkilométerenként. Életkamráinkra fókuszálva a Közép-Tiszavidéket alkotó egységek népességszámát ismerjük: a Jászkunságban 20-23 ezer fő élt, Külső-Szolnokban 15-17 ezer, Hevesben 43-50 ezren lehettek. A népsűrűség a kiváltságolt területeken volt a legkisebb, Hevesben a legmagasabb, 3,7-9,7 fő között volt az egy négyzetkilométerre jutó népesség száma. Maga Kubinyi a következőket írta ezekről a számadatokról: „Ma is valljuk azt a korábban nemegyszer hangoztatott nézetünket: a középkori Magyarország lakosságszáma meghatározhatatlan. Számításaink buktatóit mi ismerjük legjobban, ennek ellenére a történeti kutatás nem nélkülözheti a demográfiai adatokat.”

Természetesen nem csak ő próbálkozott a népesség számának megbecslésével, hanem szinte minden kiváló középkorászunk. Ezek az adatok azért érdekesek számunkra, akik ismerjük a következő évszázad történéseit, mert a bekövetkező sorscsapások a leginkább érintett területeken – így a füredi és az abádi életkamrákban is – a lakosság számának csökkenését eredményezték. A lakosság egy része már a mohácsi csata, majd Buda elfoglalása után is biztonságosabb helyre költözött, majd a hadi események függvényében – esetünkben előbb Szolnok, majd Gyula elfoglalása után – a nemesség jó része, a mezővárosi népesség egy hányada és a jobbágyság gazdagparaszti elemei is elhagyták vidékünket.

A füredi és az abádi életkamrák népességének számát – a hibalehetőségekkel együtt – a magyar dézsmajegyzékekből és a török defterekből állítottuk össze. Mindkét életkamra lakossága 1568 után, Külső-Szolnok és Heves vármegyék összevonásával a kis-hevesi járáshoz került. A történész és a kérdésben tájékozódni kívánó olvasó számára szerencsés az események ilyen alakulása, ugyanis csak ezekre a településekre lehetett egy fél évszázadra kiterjedő sorozatot összeállítani. A hódoltsági viszonyokra jellemző, hogy a magyar decimátorok (dézsmaszedők, dézsma-megállapítók) részben a törökkel (bizonyos összegek fejében) megegyezve rendszeresen bejárhatták a járás területét, megállapíthatták a termés nagyságát, és kiróhatták az adót a föld népére. A megszálló hatalom is működtette adószedő gépezetét (defterdárok), bár térségünkről több lajstrom is maradt, de csak az 1571-re és az 1591/92-re datáltakat fordították eddig magyarra.

A magyar dézsmajegyzékekben a falvak és mezővárosok népességének név szerinti felsorolása mellett a gabonatized, a bárányok, a méhkasok is szerepelnek. N. Kiss I. monumentális munkájában a termés nagysága szerint kategóriákba sorolta a jobbágyokat: gazdagparasztokat, féltelkeseket, paupereket, zselléreket és kereszténypénzeseket különböztetett meg. Ez utóbbiak nem rendelkeztek földdel vagy terméssel. A defterek közül az 1571-es csak névsorokat, az 1591/92-es viszont a települések összesített terméseredményeit, vagy azok pénzbeli értékét is tartalmazza. Munkánknak a következő részében ezen névsorok és a termelésre vonatkozó adatok feldolgozásával kívánunk a lehető legteljesebb képet bemutatni a 16. század második felének viszonyairól a füredi és az abádi életkamrákban. A két életkamrára vonatkozóan 1548-ból találunk olyan számadatokat, amelyek még a meghódoltatás előtti időszak népességi és gazdasági viszonyait jellemezték. Van egy kis valószínűsége annak, hogy már nem a 15-16. század fordulójának a képe köszön vissza, bizonyára 1526-tól már megindult valamilyen népességmozgás, de annyi mégis kiszűrődik az 1548-as adatokból, hogy ekkor még az emberek bizakodtak abban, hogy a török berendezkedés csak átmeneti lesz.

2. táblázat: A családfők száma a 16. század második felében a tiszafüredi és az abádi életkamrák településeiben.

(Bán P., 1981, 1998, N. Kiss I. 1961, Györffy L. 1956, Ágoston G. 1988, 1989 adatai alapján)

A szolnoki vár 1552-es eleste után, 1556-ban már kevesebben laktak vizsgált területünkön, bár a vidék elfoglalása még csak éppen elkezdődhetett. Érdekes adalék lehet Káldy-Nagy Gy. részletes vizsgálata, amelyben az 1546-59 közötti időszak népességszám-változásának okait is feltárta a budai szandzsákban. Néhány Szolnokhoz közeli hely embervesztesége a következő volt: Rékas 53%, Újszász 49%, Jánoshida 26%, Paládics 67%, Tószeg 45%. A veszteségek többsége elhalálozás volt, csak viszonylag kis részét tette ki a településekről való elszökés. A két életkamrában – az összehasonlítható települések esetében – 1548-56 között Abádon a családfők 25%-a, Burán 50%-a, Tiszabőn 24%-a, Gyendán és Roffon 33-33%-a, Tomajban 18%-a, Szentimrén 46%-a tűnt el. Bizonyára ebben a térségben sem különbözhetett nagyon a halálozás aránya a pesti náhije leírt falvaiétól, a hiányzók négyötöde itt is meghalt, egyötöde pedig szedhette a sátorfáját, és családostul megindult a török által még nem uralt térségek felé. Derzs és Taskony – ez a két, a vizek által igen jól védett helység – családfőinek száma viszont megemelkedett, utóbbinál egyenesen 300%-kal (azaz 8 fővel).

Ami viszont elgondolkodtató, az a két életkamra módosabb felső rétegeinek, a gazdagparasztoknak és a féltelkeseknek a számában beállt változás ténye. Az előbbiek 1548-ban 77-en voltak, nyolc évvel később már csak 19-et találunk (mintegy a negyede). A féltelkesek jobban megmaradtak; 64-ről 41-re csökkent a létszámuk a két életkamrában. Mennyi ember élhetett a két életkamrában? A szakirodalomban a családfők számát általában öttel szorozzák, Kubinyi  A. számolt még 6,2-es átlaggal is, de vannak történészek, demográfusok, akik még magasabb családi létszámot tartanak számon. A mi adataink alapján 1000-2000 körüli népességet állapíthatunk meg az adózó jobbágyokra vonatkoztatva. Az itt maradt nemesek, az officiálisok és háznépük, a szolgák nincsenek benne ebben az összegben.  Káldy-Nagy Gy. és Dávid G. is megemlíti azt munkájában, hogy a török adóösszeírások alól a jobbágyok – változó mértékben ugyan – igyekeztek magukat kihúzni. Ezek arányát 30%-nak vélik.

Itt, a mocsaras Alföldön bizonyára éltek is a települések lakói ezzel a lehetőséggel. Ennek ellenére a török adóösszeírások nemigen különböznek létszám tekintetében a magyar dézsmaszedőkétől. Talán az az oka a létszámok bizonyos stabilitásának, hogy kistérségeink (életkamráink) védettebbek voltak, mint az Alföld más tájai, különösen a hadak vonulásától. A kisebb rablócsapatok viszont szinte rendszeresen felkeresték vidékünket is. Ebben is van némi különbség, mert a füredi életkamra mindvégig nyitottabb volt, mint az abádi, ezért többet is szenvedhetett.

1. Kiss I. külön elemezte a kis-hevesi járás 1577-79-es népességadatait, s ezt a megállapítást tette: „Hihetetlenül gyors a parasztság fluktuációja. Az idegenből odamenekült, odaszökött jobbágyokkal felduzzadt népességben a törzslakosság már csak 41%-ra rúg, az újonnan bevándorolt s megtelepedett parasztok 59%-os arányával szemben. Módunkban áll az adatsoraink birtokában ezt a jelenséget még nagyobb időtávlatban megvizsgálni. Az 1548-tól 1591/92-ig tartó időszak adózó jobbágyainak névsorai majdnem teljesen rendelkezésünkre állnak a két életkamra falvaiban. Amennyiben az 1548-as névsort vesszük alapul, és megvizsgáljuk a családneveket, elkülöníthetjük a törzslakosság és az idők folyamán odamenekültek számát. Utóbbiak egy részéből végleges – a korszakhatárig ott élő – lakos lett, mások azonban egy-egy alkalommal szerepelnek csak a tizedjegyzékekben vagy defterekben. Két táblázatban foglaltuk össze ezt a jelenséget. Ha az 1548-91 közötti időszakot tekintjük – a táblázatokból kiderül –, a népesség nagyjából egynegyede (a legalább 3-4-5-ször szereplők) törzslakosnak mondható család, 75% azonban csak ideiglenesen tartózkodott itt. Igen nagy volt tehát a fluktuáció, legalábbis annak a fényében, hogy alig néhány évtizeddel ezelőtt Werbőczy István Hármaskönyvében kimondták a jobbágyok röghöz kötését. Nyilvánvaló, hogy az 1514 után eltelt sorsfordító események ebben a térségben megszüntették a magyar felügyeletet, a földesurai után menekülő jobbágyokat pedig bizonyára szívesen fogadták északi birtokaikon.

3. táblázat: A két életkamra családneveinek említési gyakorisága öt időszelvény összesítésében.

A 4. táblázatban az 1548-as, helyben lakó népesség (családfők) számát törzslakosságnak véve számítottuk ki azok leszármazottainak említését a korabeli dokumentumokban. Azzal a hibalehetőséggel számolnunk kell, hogy már ez a szám is összetett, már ekkor is lehettek olyan családok, amelyek a török elől délről vagy a Duna-Tisza-köze északi-északnyugati részéről menekültek ide, a védettebbnek tűnő helyre. Mindenesetre, amennyiben az 1548-as lakosságot törzsnépességnek tekinthetjük, akkor az ő utódaik nyomát követjük 1591-ig. Tiszafüred esetében az 1548-as adatok helyett 1511-esek szerepelnek, amelyeket egy hatalmaskodási perben soroltak fel.

4. táblázat: A törzslakosok és leszármazottaik, valamint a jövevények számának alakulása a két életkamrában a 16. század második felében.

A: törzslakosok és leszármazottaik, B: jövevények