Katedra-Trade '97 Kft.

Szerző:Veresegyházi Béla

 Főképpen ennek, és a vele közvetlenül érintkező, 1552 után létrehozott szolnoki szandzsák falvainak és mezővárosainak pusztulásáról lesz szó a következőkben.

A szolnoki vár bevétele és a mezőkeresztesi csata között 44 év telt el, mely időszak ugyan nem voltak gondtalan, de a hadi helyzetben bekövetkezett nyugalmi periódusában a népesség egy része a kezdeti menekülés után visszatért szülőföldjére, s a békésebbnek mondható körülmények között dolgozott tovább. A nemesség (földbirtokosok) és a papság északra, Eger védőbástyái mögé húzódott, onnan felügyelte officiálisai és időről-időre megjelenő katonái révén az elhagyott parasztság életét. Adószedőik évente megjelentek, felmérték a termés mennyiségét, beszedték a járandóságukat, a megyei hatóságok a települések bíráin keresztül igyekeztek érvényt szerezni döntéseiknek. Természetesen a püspökségek dézsmaszedői sem hiányozhattak, s számos esetben a törökkel megegyezve, időnként a tisztviselőiket megvesztegetve szedték be a tizedet, a jobbágyok pedig pénzben vagy természetben fizettek, ahogyan a török adószedőknek, a szultán kincstárának és a török földesuraknak is. A negyvenes években néhány falu elpusztult, néhány mások által művelt pusztává vált, de a következő évtizedekben – a magyar és a török adóhatóságok összeírásai szerint – a megmaradtak megerősödtek.

A 44 év folyamán ezt a területet magyar részről Eger vára uralta (1566-ig Gyula is, főként a külső-szolnoki részeket), Szolnok azonban törökké lett, felépültek Balaszentmiklós, a Zagyva mellett Jászberény (Dzsánfedá) és Hatvan palánkjai, 1566-tól délebbre Békés és Szarvas erődjei, melyek mind a hódítóké voltak. Szakály F. a hatvani szandzsák fordításának Előszavában ezt írta: „Különös jelentőséget ad a hatvani szandzsák egymás után sorjázó összeírásainak, hogy a határmenti fekvésből eredően páratlan lehetőségünk adódik a magyar forrásokkal való összevetésre: mondhatni szembesítésre… a Heves megyei tizedjegyzékek nagy része ránk is maradt…” Ezt a páratlan lehetőséget is próbáljuk kihasználni ebben a kis dolgozatban, amikor N. Kiss I. munkáját és Ágoston G. szolnoki szandzsákfordítását is segítségül hívjuk. Azt a lehetőséget is megragadjuk, hogy a magyar államigazgatás által egyesített Heves-Külső-Szolnok vármegye és a két privilegizált terület, a Jászság és a Nagykunság községeit is bevonjuk a vizsgálódásba. Nem szerepelnek viszont a Hatvan–Gyöngyös–Eger–Miskolc vonaltól északra fekvő települések, amelyeknek az adatait egyébként az említett és felhasznált dokumentumok tartalmazzák.

Dolgozatunkban tehát az Északi-középhegység déli peremétől a Zagyva és a Sajó által határolt területet vizsgáltuk meg, amelyet a Tisza átlósan szel át, s a 16. században e folyókat tágasabb-szűkebb területű mocsarak kísérték. Ezeken az időszakosan vagy állandóan vízzel borított területeken rendkívül nehéz volt az átkelés, nem csak az egyes embereknek, de a hadseregeknek is. A hódító török hadsereg ugyanakkor egyszer már kipróbálta az Egerhez vezető utat, amikor 1552-ben éppen ott állították meg a Dobó István vezette magyar vitézek előrenyomulásukat. Mint a későbbiekben látjuk majd, az 1552-es hadjárat sokban egyezett az 1596-ossal, kiemelendő viszont, hogy ez utóbbit, hasonlóan Szulejmán 1566-os hadi vállalkozásához, maga III. Mehmed (Mohamed) vezette. Ez bizonyára sokat jelentett a török táborban. Az 1596-os hadjáratot azonban megelőzte már a néhány éve tartó kisebb összecsapások sorozata. 1594-95-ben a hangsúlyosabb dunántúli hadszíntér mellett igen fontossá vált a császári–erdélyi–moldvai és havasalföldi összefogással az al-dunai terület, ahol az egyesült csapatok Gyurgyevónál nagy győzelmet arattak az oszmánok fölött. Az Alföldön ebben a két esztendőben kisebb összecsapások, rablóhadjáratok jelezték azt, hogy a számában immár egyre erőteljesebben fogyatkozó népességnek fel kell készülnie arra, hogy bármikor elhagyhassa faluját, mezővárosát. A tiszántúli részeket 1594-ben tatár csapatok dúlták fel. Az egri vár 1594/95-ös számadáskönyvének adatai szerint a Nagykunság 17 községéből hat elpusztult, egy a létminimum határán tengődött. Két-három évvel korábban a török adóösszeírás még talált adóztatható népességet az összes településen, a következő évek azonban elűzték az embereket (vagy egy részüket elpusztították). A Nagykunság a 17. században nem is tudta kiheverni a veszteségeket, 1699-ben csak két településén találtak népességet Pentz kamarai prefektus emberei.

Ez a tatár horda Szolnokra tartva megsarcolta és feldúlta a kis-hevesi járás déli falvait, és két virágzó mezővárost, Fegyverneket és Tiszavarsányt, a következő évben pedig a keresztény erők hadai jártak a tiszántúli részeken, felégették Békés és Szarvas kis palánkjait, s a menetelésük irányába eső falvakat, feltehetően Mezőtúrt is.

Ilyen előzmények után jött el az 1596-os esztendő, amelyben mindkét fél, a szövetséges keresztény seregek és a törökök is, más-más indítékokból ugyan, de hatalmas erőket gyűjtöttek össze a háború további folytatására, s lehetőleg a döntő csapás megtételére. Az összecsapások viszonylag későn kezdődtek és folytatódtak. A térségünket érintő hadi események augusztusban a török kézen lévő Hatvan várának ostromával kezdődtek, amit csak két hét után tudták bevenni a szövetséges keresztény csapatok (szept. 3.). A török szultán által vezetett szokatlanul hatalmas had szokatlanul későn, június 20-án indult el Isztambulból, pihenőket beiktatva lassan haladt, s a hatvani vár megtámadásának idején még Nándorfehérváron járt. Az ott tartott haditanácson határozták el a további lépéseket, s Eger lett a hadjárat fő célja; ennek megfelelően cselekedtek. Hatvan kapitulálása idején Szeged térségében járt a szultán, majd innen szeptember 12-ére értek a szolnoki várhoz, ahol még egy pihenőt tartottak, s bevárták a Debrecen–Nagykunság felől érkező tatárokat.

A török sereg nagyságának érzékeltetésére Sugár I. térképvázlatát hívjuk segítségül, amely az 1552-es oszmán ostrom seregének helyzetéről ad képet. Az 1596-os török had a források szerint nagyjából duplája lehetett az 1552-esnek, amely akkor Felnémettől Maklárig táborozott, mintegy 10-12 km hosszúságban az Eger patak mentén. Ha a Szolnoknál pihenő szultáni hadat magunk elé képzeljük, a Zagyva kanyarulatától egészen Tiszavárkony–Vezseny térségéig feküdhettek a csapatok, melyekhez a varsány–várkonyi átkelőn át csatlakoztak a tatár lovasok.

Mint a térképvázlatunkon is látható, a kipihent, létszámában immár teljes török had a szultán vezetésével indult el szeptember 17-én, feltehetően (Zagyva)Rékason átkelve a Jászság keleti felén, Alattyán–Mizse–Apáti irányban Eger felé. Másik átkelési lehetősége a Zagyván Jánoshidánál volt, ehhez azonban az Újszász körüli, Zagyva–Tápió alkotta, viszonylag széles mocsáron is át kellett volna kelnie, míg Rékastól észak felé valamivel szárazabb, járhatóbb vidéken kellett áthaladniuk.

A sereg eleje szeptember 20-án már Eger alatt járt, két nap múlva pedig el is helyezkedett a vár ostromához, amely október 13-ig tartott.

A Hatvannál győztes keresztény sereg viszont visszavonult Vác felé, majd – miután megbizonyosodott róla, hogy a törökök Szolnokról nem Buda felé tartanak, egy hatalmas kerülő utat megtéve a Szécsény–Fülek–Rimaszombat–Rimaszécs–Sajóvámos úton érték el a Sajó völgyét, ahol egyesültek az erdélyi fejedelemség csapataival október 18-án.

Bár jelen dolgozat csak a már megjelölt földrajzi koordináták közötti területek településeinek pusztulását próbálja rögzíteni, de szinte bizonyos, hogy a vázolt felvonulási útvonalak mentén is kiürültek a települések, s csak rövidebb-hosszabb idő után foglalhatták el őket újra a háború elől elmenekült lakóik. A török hadak útján, és annak körzetében gyorsan ürültek ki a települések, a népesség feltehetően észak felé, a hegyek közé tartott. Bodnár T. és Tóth P. kutatásai alapján értékes adatokhoz jutunk ez ügyben. Eszerint 1596-ban a hatvani szandzsák borsodi síkságán fekvő mezővárosai és falvai, melyek a következő években már nem mutattak életjeleket (azaz nem adóztathatták meg őket) ebben az évben még a török érkezése előtt megfizették a fejadójukat (84 település). Bizonyára ahogyan a szövetséges hadak vezetése, úgy a magyar falvak népe is kivárt, merre vezet majd a török útja Szolnokról.

Eger bevétele (a magyarok szempontjából elvesztése) után mindkét hadvezetés úgy ítélte meg, hogy meg kell ütközniük egymással, és Tóth S. L. szavaival élve megkezdődött a „versenyfutás” Mezőkeresztes felé. Természetesen a két hadsereg összecsapása nem csak Mezőkeresztesnél, hanem Ábrány–Nyárád–Keresztes–Nagymihály–Szent István falvak térségében, a Csincse, Tardi patakok és mocsaraik mentén folyt le. A keresztesi gázló védelme, illetve támadása kulcsfontosságú volt mindkét fél számára.

Október 24-25-én zajlottak le az előcsatározások, a döntő ütközetre 26-án került sor. Miksa főherceg október 28-ai jelentése a következőket írja le: „Bár ha mindezek után az idő már későre járt, mindazonáltal az előkelőbbek… erősen ösztönöztek és nagyon tanácsolták, hogy a már megnyert győzelmet, mely hallatlan diadallá alakulhat, támadó előnyomulás által kiaknázni ne késsünk. Hogy a dolog az én személyemen ne múljék, a mocsár túlsó partjára átkeltem, ott újból csatarendbe állottam, s az ellenséget, mely tábora előtt szintén rendben állapodott meg, az egész néppel és löveggel megtámadtam… a törökök meghátráltak, a mieink, kiváltképpen a magyar gyalogság, ekkor… benyomult az ellenség táborába, ott borzasztó sokat megölt, úgy, hogy mindenki előtt biztosnak látszott, hogy a győzelem a miénk… midőn váratlanul… a nélkül, hogy az ellenség által kényszerítve lennének… az egész német és magyar lovasság visszafordult… lövegeinket és gyalogságunkat cserben hagyva futásnak eredt… E futáshoz az alkalmat állítólag a gyalogság adta volna azáltal, hogy a török táborba érve azonnal a fosztogatáshoz látott, és ezáltal az ellenséget visszafordulásra ingerelte…”

A csata (ezzel a hadjárat) mérlegének nyelve tehát a törökök felé billent: megszerezték Eger várát, ezzel kiküszöbölve annak az eddigi ellenőrző szerepét az Alföld nagy része felett. Eger 1596 előtti szerepét az alföldi települések lakosai életében éppen a vár elvesztése mutatja meg. A következő mintegy száz évben az ekkor elpusztult településhálózat nem épült újra, mert hiányzott egy, a törököket sakkban tartó erős vár, s az arra támaszkodó, közigazgatást irányító, ellenőrző szervezet. Ezek hiányában még olyan összetartozó közösségek, mint a kis- és a nagykunok sem tértek vissza. Kivételt csak a jászok jelentettek, akiknek a földje és települései Eger eleste előtt az Alföld gazdagabb területei közé tartoztak. Nyilván fontos tényező volt az az évszázados belső hierarchikus rend is, amelyet a nádor segítségével újraépítettek, s szívósan őriztek a 17. században is.

A hazavonuló oszmán sereg bizonyára még kevésbé ellenőrzötten haladt dél felé, mint ahogyan két hónapja északnak tartott. 1596 késő őszén Hartyányi János Pest megyei adószedő jelentésében arról szól, hogy 1596-ban Szent György-nap tájékán „feljöttek a tatárok, és mindent elraboltak, a szegénység megfutamodott, az egész föld elpusztult, másodszor pedig aratás táján jött fel az ellenség, csak a három város maradt meg…”

Kocsis Gy. hozzáteszi az előbbiekhez: „1596 késő őszén azt jelentik a kamarának, hogy a kunok és a jászok falvai és mezővárosai teljesen elpusztultak, nem tudnak cenzust fizetni. A 16. században ez az utolsó hír a Jászság falvairól…” Nem csak a kunok és a jászok földje néptelenedett el. Amint a térképről is kiderül, a legnagyobb veszteségeket a nagy-hevesi, a mohi, a daróci járások és Eger környéke szenvedték el. Látható, hogy az egész vidék kiüresedett, népességük vagy elfutott, vagy elpusztult.

1. táblázat. A családfők, hánék, gazdaságok számának alakulása a dél-hevesi részeken (fő).

1. Kiss I., Bán P., Fekete L., Bayerle G. adatai alapján.

Azokat a megállapításokat, amelyeket a kutatók tettek erre a fél évszázados időszakra, a táblázat igazolja. A hatvani szandzsák 1544-es megalapítása után csökkent a családfők – ezzel a népesség – száma is. Eger 1552-es sikertelen török ostroma után a felek belátták azt, hogy képtelenek egymást kiszorítani, ezért – meg a gazdaság stabilizálásának reményében, hiszen mind a magyaroknak, mind a törököknek szüksége volt a falvak és mezővárosok szolgáltatásaira és adóira – türelmesebb, a jobbágyság visszatelepülését szolgáló, majd azt stabilizáló politika alakult ki mindkét oldalon. Ezt a békésebb időszakot ugyan meg-megszakították a végváriak és a török–tatár martalóc csapatok sokszor az egész Alföldet beszáguldó sarcoltatásai, de az 1568-as, legmagasabb szintű békekötés után a falvak és városok népessége szaporodott, a terméseredmények és az állattartás oly mértékre emelkedett, hogy fedezte a megemelkedett adókat és a népesség fogyasztását, s esetenként piacra is jutott belőle (lásd a marhaexportot).

A magyar közigazgatás szervei ugyan csak korlátozottan – de akár alkuk árán is – működtek, Egerből felügyelték nem csak a hevesi, majd a borsodi részeket, hanem a Tisza bal partján fekvő kis-hevesi járást is, amelyet Külső-Szolnok településeiből alakítottak. A törökök is terjeszkedtek, 1570-re már a borsodi (miskolci, ónodi és a kövesd-daróci) falvakat és mezővárosokat is adóztatták. Eger közelsége miatt azonban keleti irányban gyengült az adóztatási lehetőségük, sokszor csak – az egyébként kiválóan működő hírszerzésük révén – képletesen rótták ki a terheket, vagy egyszerűen lakatlannak minősítették a településeket. Példaként Maklár és Felnémet esetét említjük meg. Maklár a török defterekben 24 (1546), illetve 53 (1570) hánéval szerepelt, a magyar adószedők jegyzékein 150-296 közötti a gazdaságok (jobbágy családfők) száma. Az 1570-es defterben Felnémetet lakatlannak nyilvánították, a dézsmajegyzékekben viszont 1549-ben 359, 1576-ban 273, 1594-ben 261 családi gazdaság szerepelt.

A kis-hevesi járásban csak a korszak végéről rendelkezünk defter-anyaggal, de 1548-tól tudjuk azért követni a népesség számának és a gabona termelésének alakulását. Ez a járás és a nagy-hevesi járás Jászság–Tisza közé eső része (régebben külső-szolnoki, illetve Pest megyei falvak), a Zagyva-Tarna és a Tisza csapadékos időben egyesülő mocsarai által védve jórészt túlélték a mezőkeresztesi csatát, ahogyan a Tisza jobb partjának lápjai között megbúvó kisebb községek a Sajó-torkolat vidékén, illetve Poroszlótól délnyugatra.

A nagy-hevesi járás mellett a Mohi és a Kövesd–Daróci járások szenvedték el a legnagyobb veszteségeket. Az itt élők 1570-ig kerültek a török köz- és adóigazgatás alá, annak ellenére, hogy Eger várának hatósugarában is voltak. Mindenesetre az 1570-es defterben Miskolcig lévő, majd onnan a Sajó és a Hernád völgyében északra fekvő falvak és mezővárosok is szerepelnek. Sőt, a tokaji náhijét is feltüntették, de azt lakatlannak tüntették fel, amiről Hegyi K. ezt írta: „a pontosan dolgozó török adminisztráció most is következetesen használt terminusokat talált ki a még nem adózó, de már becserkészett királysági helyek megjelölésére… Az 1570-es évekre általánossá vált terminus viszont tényleg meghökkentő: Tokajt, Egert, Sárospatakot, Besztercebányát és a többi királysági várost és falut ’lakatlannak’ minősítették, mintegy ezzel jelezve azt, hogy tényleges jövedelmezőségüket tekintve nem érnek többet egy keveset hozó hódoltsági pusztánál. A fenti példákban városok szerepeltek, Magyarország katonai, gazdasági, szellemi központjai…”

Ez történt a „tokaji náhije” esetében is, ugyanakkor Hatvantól a Sajóig sokkal pontosabbak az adatok, s pontosak és a dézsmákkal összehasonlíthatók a névjegyzékek. Ez a terület lett tehát a két hadsereg felvonulási és visszavonulási területe 1596-ban. Az 1. táblázathoz hasonlóan elkészített 2. táblázat a következő képet mutatja:

2. táblázat. A családfők, hánék, gazdaságok számának alakulása a dél-borsodi részeken (fő).

Bayerle G., N. Kiss I. adatai alapján.

A két táblázat alapján láthatjuk, hogy a mezőkeresztesi csata utáni esztendőkben a lakosság bő tizede maradt meg vagy tért vissza, és a dézsmaszedők ezeket vehették számba. 

Az 1598-as dézsmajegyzékek adatai szerint a következő falvak adóztak (azaz rendelkeztek valamennyi népességgel): Kistokaj, Görömböly, Nyék, Szirma, Csaba, Felső-Zsolca, Alsó-Zsolca, Nolaj, Petri, Vámos, Besenyő, Bábony, Tapolca, Kisfalud, Oszlár, Ároktő, (Sajó)Szöged, Keszi, Szederkény, Aranyos, Harsány, Kisgyőr, Pásztó, Pétervására, Kövesd, Bodony, Parád, Recsk, Derecske, Újfalu, Mindszent, Szuha, Maconka, Tar, Bátony, Váraszó, Szent Erzsébet, Szent Domonkos, Csehi, Lelesz, Szúcsi, Bocs, Bekölce, Szent Jakab, Szurdokpüspöki, Jobbágy, Apc, Tihamér, Atkár, Ecséd, Tas, Solymos, Oroszi, Szücsi, Visonta, Visznek, Tarján, Karácsond, Réde, Zaránk, Detk, Méra, Adács, Sár, Gyöngyös, Domoszló, Halász, Csány, Vámosgyörk, Gyöngyöspata,Püspöki, Örs, Sűly, Kőtelek, Szeg, Nagykörű, Roff, Bura, Abád, Hegyesbor, Igar, Kenderes, Tomaj, Szajol, Tiszapüspöki, Tiszabő, Balaszentmiklós, Kunhegyes, Gyenda, Szenttamás, Bala, Szalók, Fegyvernek, Szentimre, Túrpásztó.

Az elpusztult települések száma azonban jóval nagyobb: Mezőkövesd, Mezőkeresztes, Szemere, Cserép, Tard, Ábrány, Daróc, Sály, Geszt, Déta, Bogács, Szomolya, Keresztes Püspöki, Papi, Tárkány, Emőd, Abony, Bába, Bezzeg, Bikk, Cseg, Déda, Igriczi, Kesznyét, Ládház, Ónod, Palkonya, Szalonta, Trullus, Alsó- és Felső-Vatta, Mezőnagymihály, Valk, Dorogma, Százd, Mezőcsát, Őrös, Pély, Montaj, Noszvaj, Ostoros, Lövő, Ácsi (Alcsi), Fokorú, Szentiván, Szászberek, Alattyán, Mizse, Kürt, Nagyiván, Tiszafüred, Szőllős, Derzs, Szakálos, Csejt, Bánhalma, Taskony, Örvény, Örs, Abasár, Poroszló, Alsó- és Felső-Erdőtelek, Köre, Szárazbő, Besenyő, Tepély, Kömlő, Szentmiklós, Pély, Vezekény, Átány, Hevesiván, Boconád, Alatka, Nagyút, Ugra, Detk, Halmaj, Erk, Zsadány, Eger, Felnémet, Nagy Tállya, Maklár, Andornak, Cegléd, Tárkány, Kál, Tótfalu, Verpelét, Debrő, Ivány, Bátor, Mikófalva, Szajla, szék, Pázmánd, Szalók.

Összefoglalva: Az Alföld dél-hevesi, dél-borsodi és külső-szolnoki részei a 16. század második felében olyan határzónát képeztek a magyar és a török fél által uralt területek között, amelyek mindkét fél számára adóztak, s mindkettő magáénak is vallotta őket. Ennek a zavaros helyzetnek megfelelően a településhálózat lassan sorvadt, a lakosság egy része helyben maradt – a kutatások szerint a szegényebb rétegek –, más része a Magyar Királyság vagy Erdély nyugodtabbnak vélt területeire költözött. N. Kiss I. kutatásai szerint igen nagy volt a népesség fluktuációja. A magyar igényeket – 1566-os elestéig – Gyula és Eger várai biztosították, a törökök Hatvan, Szolnok, Balaszentmiklós, Szarvas, Békés és Jászberény (Dzsánfedá) palánkjaiból uralták a vidéket. Gyula várának török kézre kerülése után viszonylagos nyugalom köszöntött be a térségben, melynek a 15 éves háború (1591-1606) vetett véget. Az 1594-96 közötti katonai hadmozdulatok pusztulást hoztak, melyet a mezőkeresztesi csata pecsételt meg. A falvak mintegy 90%-a elpusztult, s ezek egy része a későbbiekben sem vált lakottá. Azok a települések, amelyekre ideiglenesen vagy véglegesen visszatért a lakossága, az egész 17. században vegetáltak, mintegy 10%-uk volt folyamatosan lakott. A falvak közül csak azok menekültek meg a pusztulástól, amelyek a Tisza mocsaras vidékein védettek voltak a behatolástól, vagy népességük a járhatatlan lápokba menekülhetett.

Irodalom:

BAGI G. 2020: Szolnok a török korban. Damj. J. Múzeum Szolnok

BAYERLE G. 1998: A hatvani szandzsák adóösszeírása 1570-ből. Hatvany L. Múzeumi Füzetek

BODNÁR T. – TÓTH P. 2005: Borsod vármegye adózása a török korban. Miskolc, BLF 44.

HEGYI K. 1995: Török berendezkedés Magyarországon. História Könyvtár

KOCSIS Gy. 2014: A város a török hódoltság idején. In: Jászberény története a kezdetektől a reformkorig. pp. 77-134.                

16. KISS I. 1961: 16. századi dézsmajegyzékek. Akadémiai K. Bp.

SUGÁR I. 2002: Az egri vár históriája. Zrínyi K. Bp.

SZURMAY E. 2006: Tiszavarsány – Egy eltűnt település nyomában. In: Rákóczifalva nagyközség előtörténete. pp.12-35.

TÓTH S. L. 2000: A mezőkeresztesi csata és a 15 éves háború. Szeged, Belvedere

VERESEGYHÁZI B. 2019: A nagykunok terhei 1577-79-ben. In: Tisicum XXVII. pp. 151-160.