Katedra-Trade '97 Kft.

Szerző: Veresegyházi Béla

A földrajzi művek tájunk domborzati viszonyait tárgyalva víz által járt és vízmentes térszínekről beszélnek. Különösen érvényes volt ez a kategorizálás a folyószabályozások előtti korra, amikor az emberi társadalom kezében még nem voltak meg azok az eszközök, amelyekkel nagy területeken és hosszú időre megváltoztathatta volna ezt a helyzetet. Vidékünket a Tisza és mellékfolyói alakították ki, éltették és rombolták, s határozták meg az emberi egyéni és közösségi lét feltételeit.

Hála a 18-19. század térképészeinek és vízmérnökeinek, ránk maradt annyi térképes anyag s mellékletként írásos-számításos dokumentáció is, hogy elég jól felvázolhatjuk a Közép-Tisza környékének, elsősorban mai megyénk területének szabályozások előtti vízviszonyait. Ennek a képnek a rögzítésével sokkal jobban megérthetjük a tájban élő nép(ek) életét, mindennapjait, s magát a Közép-Tiszavidéket is jobban beilleszthetjük az ország koronként változó munkamegosztásába.

A 18. századból az idősebb Bedekovich Lőrinc, Balla Antal, Kovács György, Lietzner János, Sándor József részletgazdag térképei emelkednek ki az I. katonai felmérés egész országra kiterjedő mappációja mellett. Már ekkor ösztönzi és segíti ezt a munkát a kormányzat és a megye, amelyek felismerik a népesedő, gazdaságilag gyorsan fejlődő ország lakosságának földéhségét. A 19. század első felében Huszár Mátyás, az ifjabb Bedekovich Lőrinc, Lányi Sámuel, Vásárhelyi Pál, Weisz György munkái készítették elő a térség vízviszonyainak átalakítását. A II. katonai felmérés 1819-69 közötti újabb anyagai pedig a néhány évtizeddel előbbi állapotokhoz képest elért fejlődést is rögzítették, s az első felméréshez képest gazdagabb névanyaggal és ábrázolással szolgáltak.

A ma kutatójának sokat segítenek a térképes anyag huszadik századi feldolgozásai és értelmezései is. Cseh Géza az I. katonai felmérés szöveges anyagát fordította le, Nemes Gerzson a Zagyva és a Tarna vízügyeit elemezte ki, Károlyi Zsigmonddal együtt pedig Szolnok első említésének 900. évfordulóján átfogó munkát jelentetett meg a Közép-Tiszavidékről. Dóka Klára két alapos tanulmánya a Közép-Tiszavidékről és a Körösök vidékéről nem csak vízrajzi, hanem néprajzi-biológiai adatokkal is tovább árnyalta a térség szabályozások előtti képét. A megye keleti és déli vízrajzához elengedhetetlen Dunka Sándor, Fejér-László és Papp Ferenc munkájának ismerete és értelmezése. A Damjanich Múzeum gondozásában megjelent „Ezer év a Tisza mentén” gyűjteményes kötet írásai vagy a Mirhó-gát megépítésének évfordulójára megjelent „Áldás és átok a víz” mind adalékokkal szolgálnak ezekre az időkre.

A földrajz tudósai Cholnoky Jenőtől kezdve elemzik a Közép-Tiszavidéket. A Tisza és mellékvizei Lászlóffy Woldemár kötetében rajzolódik ki legalaposabban, de a Tiszai Alföld is kimerítően tárgyalja a kérdést. Az Alföld ősvízrajzával, majd a középkori és kora újkori képével és vizeivel Somogyi Sándor foglalkozott legtöbbet. A Jászságról Fodor Ferenc írt igen részletes, mindenre kiterjedő munkát. De segítenek a megértésben a történészek, leginkább Györffy György és Blazovich László munkái és azok kísérő térképei is.

A táj őstörténetéből annyi fontos számunkra, hogy az Északi-középhegységből délre tartó folyócskák, patakok, erek már a Tisza ezen a tájon való megjelenése előtt kisebb-nagyobb völgyeket, medreket alakítottak ki, hordalékuk máig megtalálható akár a felszínen is. Ezeket a völgyeket aztán a Tiszának a térségben való megjelenése után maga a „szőke folyó”, majd medrének elhagyása után más kis vízfolyások foglalták el.

Amikor a Tisza megjelent a mai Közép-Tiszavidéken, nem egyszerre, hanem több fázisban foglalta el a mai völgyét. Ezeket a tiszai meder- és völgymaradványokat a földrajzi szakirodalom feltárta, s a folyó hosszas útkeresését általuk be is tudta bizonyítani. Olyan, ma is létező folyócskák, erek foglalták el aztán az elhagyott Tisza-medreket, mint a Hortobágy, az Árkus, a Kadarcs, nyugatabbra pedig a Mirhó–Kakat-rendszer vizei. Azóta, hogy a Tisza kialakította a mai völgyét, ezek a vízfolyások vezették délre az árvizeket a Berettyó-Körös vízrendszerbe. A 19. század harmadik harmadában elkészített III. katonai felmérés már sok adatot tartalmaz a tengerszint feletti magasságokra vonatkozóan. A tiszántúli területek tengerszint feletti magassága általában 87 méter a tiszafüredi Tám-erdőtől egészen az ecsegi részekig. A Berettyó, majd a Körösök vidékén 85 métert rögzítettek. Ez a lejtés szinte alig látszik meg a terepen. A mocsaras területekből kiemelkedő településszint 87-91 méter között mozgott. A tájon oly gyakori, kunhalmoknak nevezett dombok, szigetek, laponyagok, hátak olykor elérik a 100 métert, vagy egy-egy túl is szárnyalja. Más a helyzet a Jászság területén, ahova a Zagyva Jászfényszaru vidékén 115 méteren, a Tarna Jászdózsa körül 100 méteren érkezett. A Tarna völgye itt aztán alig lejt, Jászberénynél is 100 méter a magassága. A Tarnával egyesült Zagyva Mihályteleknél 94 méteres tengerszint feletti magasságon volt, Zagyvarékasnál 89 méterre ereszkedett le, s így kanyargott Szolnokig. A Jászság keleti részén, a Ladány–Kisér–Kürt depresszióban 88-89 méter tszf-et mértek, melyből 1-2 méterrel emelkedtek ki a községek. A helyzet a 20. század közepén kiadott, Bulla Béla által írt Magyarország természetföldrajza kötet mellékleteként szerkesztett Magyarország reliefenergia térképe szerint nemigen változott.

A lejtési viszonyok lehetővé tették azt a jelenséget is, amit bifurkációnak nevez a földrajzi szakirodalom, jelesül a Berettyó-Körös áradásánál délről észak felé is feltöltődtek a vizet tároló lápok és mocsarak. Ezzel együtt azok a kis erek is állandó vízellátással rendelkeztek, amelyek a Szolnoki-löszöshát magasabb térszínét vágták át, s lehetővé tették, hogy mellettük olyan települések éljenek és virágozzanak évszázadokon át, mint Szenttamás, Pó, Csorba, Móric.

Ugyancsak a gyenge lejtésű terep számlájára írhatjuk a mocsárvilág kialakulását és fennmaradását, a holtágak és morotvák kusza rendszerének létrejöttét. Maga a Tisza jelentős mennyiségű hordalékot hozott magával – a mellékfolyócskái és patakjai is –, melynek egy része a régi Tisza-medrekben rakódott le, s feltöltötte azokat. A folyó medre állandó vándorlásban volt, a fokokon keresztül hatalmas mennyiségű víz jutott az alacsonyabban fekvő területekre, a folyóágak pedig áthelyeződ(het)tek. A „kis jégkorszak” csapadékosabbra forduló időjárása pedig nem csak a tavaszi és őszi áradásokat látta el vízzel, hanem eléggé sűrűn nyári árvizeket is okozott, így akár egész éven keresztül volt vízutánpótlása a mocsaraknak.

A mai időjárási viszonyokhoz képest tehát valamivel hűvösebb és csapadékosabb volt akkoriban, ennek eredményeképpen a Közép-Tisza vidékén (beleértve a Zagyva–Tarna-vízrendszert is) a közlekedés és a földművelés szempontjából korlátozott lehetőségekkel számolhatott a kor embere. A szabályozások előtt a terület 25-35%-a időszakosan vagy állandóan víz alatt volt. Ezek a mostoha természeti viszonyok magyarázhatják meg azt a tényt, hogy a magyar történelem kezdeteitől fogva térségünket csak egy (maximum kettő) országos jelentőségűnek mondható út kapcsolta az országos „úthálózathoz”, s az utazó, ha csak lehetett, elkerülte a Közép-Tisza vidékét. Mivel a gyér létszámú lakosság nem termelt olyan termékeket, melyeket távoli piacokon el lehetett adni, így a kereskedelem ebből a szempontból sem nevezhető alaptevékenységnek a Közép-Tiszavidéken.

A Közép-Tiszavidék fontosabb vízrendszerei

Amennyiben nem csak a mai megyehatárokon belüli területet vizsgáljuk – ez nagyon leszűkítené a természeti tényezők értékelését –, ki kell lépnünk a szomszédos tájakra is, hiszen a vízutánpótlás más vidékekről ered, mert a mi tájegységünk a Sárrétekkel együtt a Kárpát-medencei folyóvizek egyik erózióbázisa (1. ábra).

1. A Hortobágy, az Árkus, a Kadarcs, a Sáros-ér és a Kösely vizei mind a Berettyó-Sárrétje felé tartanak, s eközben mai megyénk keleti részeit érintették, illetve Karcag–Bucsa vidékének mocsárvilágát is kialakították és táplálták. Nádudvartól délre és nyugatra (a Nagykunság felé) olyannyira kiterjedtek a mocsaras területek, hogy azokon keresztül a közlekedés szinte lehetetlen volt. Ezért valószínűtlen azoknak a szerzőknek a vízviszonyokat mellőző álláspontja, akik a Pest–Szolnok–Madaras– (esetleg Kisújszállás) Karcag–Püspökladány–Szoboszló–Debrecen utat a középkorban és a kora újkorban is forgalmasnak tartották. Sem a felsorolt települések korabeli fejlődése, sem az esetlegesen, szórványosan fennmaradt adatok nem szólnak az aktív és rendszeres kereskedelem mellett. Csak a 18. század végétől lehet ebben a kérdésben elmozdulást tapasztalni, amikor a Mirhó-gát megépítése után korlátozódott a Karajános-mocsár vízutánpótlása, s felépítették a Karajános-gátat (utat), majd a 19. század második felében megépítették a vasúti pályát is.

Az Árkusól írják azt, hogy „valószínűleg egy nagy folyó, az ősi Sajó–Bódva–Hernád, ezt követően pedig a Hortobágyon végigvándorló Tisza uralta” völgyben folyik a Hortobágyig. A Tiszai Alföld szerzői pedig így fogalmaztak ugyanerről: „A hajdani Sajó–Hernád ágak medrei azonban itt is átöröklődtek a mai felszínre (Hortobágy, Kadarcs, Selypes-ér, Árkus-ér, Sáros-ér stb.), mert a Tisza árvizei egészen a szabályozásokig ezeken át találták meg lefolyásukat a Sárrétek depressziója felé, ahogy a nagykunsági medrek is árvízlevezetőként működtek”.

Ahogyan Huszár Mátyás Vízrajzi Értekezésében megállapította, „A Tisza… ezen a szakaszon könnyen hajózható, sőt a hajózást a kiágazásoknál és az árterületen akadálytalanul – egyenes úton – folytatni is lehet.”

Az Árkusról és a Hortobágyról szólva ezt olvashatjuk: „tanúvallomási jegyzőkönyvekből hiteles adatok vannak arról, hogy a 18. században a Tisza magasabb vízállásakor Nádudvarra ezen a vízi úton szállították a máramarosi tutajosok a sót és a szálfákat…” Ha ez a 18. században így volt, okunk van feltételezni, hogy ősi gyakorlatot követtek ezzel. Érdemes átgondolni a szárazföldi–vízi utak kombinációjának lehetőségeit térségünkben.

2. Tiszaszőlős térségében kezdődik az a rendkívül összetett, szövevényes, elhagyott medrekkel, morotvákkal és lefűződött holtágakkal teli mocsárvidék, amely Kunmadarastól délre az „Üllő laposnak nevezett morotváig tart”, s a Tisza volt a fő formálója. A folyószabályozásig a víz a Sulymos-tavon, a Pap-éren, a Sirok-tavon át a Tökös-tóba, majd onnan a Nagy-Igari-tóba (Igari-Nagy-tó) ömlött az árvizek alkalmával. Innen több ágra szakadva a Fövenyes-tavon, a Szí-tavon az Örsi-tóig folydogált, majd a Tinord-éren (folyáson), az Oktalan és az Üllő-laposokban állt meg. Az első katonai felmérés térképszelvényein a legdélibb rész, az Üllő még jelentős vízzel rendelkezett (2. ábra).

Elek György tanulmányában ezt írta: „Az Üllő meder tehát hatodfélszáz éve, sőt azután még hosszú ideig halászó hely, Üllő-laposának nevezett mocsaras árterület vagy kiöntése pedig igen jó nádtermő hely volt. A terület kiszáradása, kiszárítása jóval a szabályozási munkák előtt megtörtént, és nem köthető egyértelműen a tiszai gátak 1846-ban megkezdődő megépítéséhez. A lassú kiszáradás (kiszárítás) az írott forrásokból is nyomon követhető.” Ugyancsak ő idézi lábjegyzetben 1757-es dátummal Nagy Péter tiszaroffi lakos vallomását: „az Üllő nevő s Tiszábul ki szakadott ér tartja”. Ennek a kiszakadásnak a felszámolódása nyomon követhető a 19. századi térképeken, Elek György pedig idézett munkájában adalékokkal is szolgál erre a folyamatra. A Tiszának ez a mocsaras kiszakadása a szabályozásokig ugyanolyan vízutánpótlással bírt, mint a már említett hortobágyi s a következőkben még említettek is. A nem túl népes közép- és törökkori falvakat ez a vízmennyiség a bőségesen felül is kiszolgálta, s lakosaik ugyanolyan tevékenységeket folytathattak, mint az élő Tisza-menti falvak népe (halászat, pákászás) (2. ábra).

3. A Mirhó–Kakat rendszer a Közép-Tiszavidék legismertebb és a szakirodalomban leginkább feldolgozott kiöntése. A Szalók-taskonyi öblözetben kilépő Mirhó-ér és a Gents- (Gáncs) ere által a Tiszából levezetett vízmennyiség a Gyolcsi-laposon terült szét, hogy aztán a Kakat medrén keresztül folyjék tovább. A Kakat az egykori Tisza-ág völgyét foglalta el, s Kunhegyesen és Bánhalmán át a Karajános-mocsárban több ágra szakadt. Kenderes magasságában a Bodzás-ér szakadt ki belőle, s egészen a Berettyó lápságáig folyt, ahol aztán elérte a sorsa, és beleveszett a mocsaras részekbe. Bánhalmánál a középkor és a kora újkor egyik legfontosabb vámhelye állt a Kakat partján, megkerülését szigorúan tiltották. A Karajános-mocsárban ágakra bomlott a Kakat, és szinte követhetetlenül haladt a Mirhó-torokig. Útját olyan kis erek jelzik a korabeli térképeken, mint a Bárány-ér, a Kecske-ere, a Csonka-ér, a Danczka-ér, a Dögös-ér, a két Csivag-ér, a Gástyás-ér, a Homok-ere, a Konta-ér, a Matskás-ér, a Mély-ér, a Nyest-ere és a Sándor-ér.

4. A Büdös-fok (Fegyvernektől délre) fontossága abban állt, hogy a Büdös-éren keresztül más és más elnevezésekkel összeköttetésben a Szolnoki-löszöshát vízutánpótlását biztosította, s olyan települések népességét látta el, mint Szenttamás, Pó vagy Mesterszállás. Ezek az erek azokban az ősi medrekben találtak utat dél felé, amelyek a Tisza térségünkben való megjelenése előtt az Északi-középhegységből tartottak délnek (Tarna, Laskó, Eger). A Tiszai Alföld erről így szól: „Számos elágazással, összefolyással tarkított, ma már általában száraz meder- és meanderhálózatuk részei Mirhó-, Ásvány-, Kakat-, Bodzás-, Legény-, Varas-, Hék-ér néven ismertek.” Mind a Mirhó–Kakat-rendszer, mind a Büdös-ér táplálta rendszer vízmennyisége elsősorban a Tisza vízjárásától függött. Áradáskor – amely akár az év nagyobb részére kiterjedhetett a „kis jégkorszak” csapadékosabb periódusaiban – a kelleténél is több víz futhatott át a patakmedreken. Huszár Mátyás ezzel kapcsolatban azt írta le Jelentésében: „Megállapítható, hogy a Tisza a medrében víztömegének csak a felét szállítja, a többi kiáradva a földeken hullámzik.”

5. Törökszentmiklóstól északra hatalmas területű depresszió terült el, amelyet a Tisza korábbi medrei, medermaradványai (Kis- és Nagy-Morotva, Fényes-tó, Maros-tó) szabdaltak fel, amelyek áradáskor mindig fel-feltöltődtek vízzel. Apadáskor a Decs-éren, a Sombék-éren és délre a Tinóka-éren folyt vissza a felesleg a Tiszába. A mocsárból kiemelkedő területekre Balla, Szakállas, Szajol és Tiszapüspöki népe telepedett le. Ez utóbbi különös fontossággal bírt. Egyrészt a legkorábban megszállt, megemlített települések egyike a Közép-Tiszavidéken, másrészt az egyik legfontosabb átkelőhely lehetett a térségében, amely Szolnok felől átvezethetett a Tiszántúlra. Püspöki korai megszállása és a közeli tenyői monostor megalapítása azt mutatja, hogy eleink milyen kiváló érzékkel szállták meg az átkelőhelyeket s a hozzájuk kapcsolódó szakrális és egyéb tevékenységet folytató intézményeket.

6. Szinte kapcsolódik az előző helyszínhez a Szolnok–Kengyel közötti vízi világ. A Szandai-réten és az Alcsi-szögben a Tisza kiöntései egyetlen nagy víz- és sártengert hoztak létre, melynek utánpótlása szinte mindig biztosított volt az idők folyamán. Szandaszőllőstől délkeletre a hatalmas Kengyeli-morotva vízzel teli patkója az Ebásta-fok környékétől kapta vízutánpótlását, s fontos települések helyezkedtek el sorban a keleti íven már a 11. századtól. Derzs(i), Tenyőmonostora, Kengyel más-és más szempontból ugyan, de fontos szereplői középkori történelmünknek. Derzs(i) a Szolnoktól keletre tartó út átkelőhelye, Tenyőmonostora szakrális hely, Kengyel pedig gazdaságilag fontos falu, amely a Túrra vezető út mentén egy ideig mezővárosi rangot is bírt.

A Kengyeli-morotva nyugati íve és a Tisza között Nénye, Szanda és Varsány népessége élt. Varsány a 15-16. században a szemközti Várkonnyal egyetemben fontos átkelőhely és kikötőhely, a marhaexport virágkorában pedig a vidéken szokatlanul gazdag mezőváros volt. Ennek a területnek a mocsárvilága azért bírt különös jelentőséggel, mert a Szolnokról Debrecen és Mezőtúr felé vezető út a vélekedések szerint itt haladhatott át. Ennek az útnak bőséges szakirodalma van, s a szerzők többféleképpen vélekednek annak vonalvezetéséről. Az az útvezetés, amely a Tisza szabályozása óta természetes, ebben a mocsárvilágban szinte lehetetlennek tűnik. A 16. századi adatok azt mutatják, hogy a török által megépített Tisza-híd (hidak) forgalmát csak errefelé lehetett biztosítani, tehát a Szandai-réten át kellett vezetnie, viszont a későbbi híradások is arról szólnak, hogy annak az útnak a használata igen körülményes volt.

7. A Kengyeli-morotvától délre a Tiszazug kistáján – amely keletkezése alapján idegen elem a Tiszántúlon, mert az eredetileg erre vándorló Duna hordalékkúpja építette fel – a Tisza széles völgyben folyik, s az elhagyott medrek, morotvák ennek a bizonyítékai. Szinte minden települését körbefogják ezek a folyások, s környékük mocsaras, lápos. Délebbre ez a vizes sáv kiszélesedik, s a Körös ugyancsak kanyargós medrekben gazdag völgyével egyesül. Ezek a mederrészletek a feltöltődés különböző állapotában vannak, s bizonyítékai az igen erős folyó-fejlődésnek.

8. Visszatérve a korábbiakhoz, a Hortobágy vízrendszerébe, a folyócska alsó folyása történelmünk folyamán igazolhatóan sokszor változott. A Sárréthez érve medrét már sok esetben alig lehetett felfedezni, olyan szövevényes volt, s így érte el a Berettyót.

A Berettyó (Túr néven is ismert) és a Körösök vízrendszere mai megyénk déli részének terepviszonyait alapvetően megváltoztatta. A Berettyóról és a Berettyó-Sárrétje elnevezésű mocsárvidékről Huszár Mátyás ezt írta a szabályozások előkészítő fázisában: „A területen, ahol keresztülfolyik, oly sok a lapályokat szétszabdaló mellékág, hogy az emberi emlékezet képtelen azokat áttekinteni… Mivel itt nincs lefolyás, folydogál a nád és a vízi növények gyökerei között… minden irányban szétterül, majd a mocsár szélén, mint csekély túlfolyás széles mederben a Körösbe torkollik…”

Ugyanő megjegyezte, hogy a „jobbparton a Berettyó legalsó ága a Mirhó-fokon és a Kakat-éren keresztül hajdan a Tiszába vezetett (míg a fokot el nem zárták).”

A Körös (Nagy-Körös) Mezőtúrnál került vizsgált területünkre, s egészen a torkolatáig igen kanyargós, völgyében sok holtág, lefűződött morotva található. Huszár Mátyás szerint a folyó az egyenes út négyszeresét tette meg ágainak egyesülése óta, s a Tisza visszaduzzasztó hatása egészen Békés városáig érvényesült azokban az időkben. Ez mintegy 4-6 hónapon keresztül lehetetlenné tette a Körös-Berettyó rendszerből a víz lefolyását.

9. Áttérve a Tisza jobb partjára, a Tiszasüly–Szolnok közötti terület kerül vizsgálódásunk előterébe. Ez a vidék vízrajzi szempontból összetett, bonyolult genezisű, mert a Zagyva–Tarna vízrendszer hatása ugyanúgy érvényesült itt, mint a Tisza. A két erőteljes vízrendszer között a Millér (Mélyér) és a György-ér szedte össze a kisebb erek vizét és vezette a Tiszába. A Millér a valamikori Tarna-medreket foglalta el akkor, amikor a Jászság süllyedése a Tarnát egyre nyugatabbra, a Zagyvát pedig – eredeti medrétől eltérítve – keletre, majd a Jászberény–Jászjákóhalma–Mizse–Alattyán körüli depresszióban egyesülve délre irányította. Ha a szabályozások előtti kaotikus vízrajzi állapotokat jellemezni akarjuk, mindenképpen a Tarna a kulcsa a helyzetnek, melynek ágai Tarnaörstől, Jászdózsától kezdve bekalandozzák a vidéket, az Ős-Tarna egyenesen Jászkisér irányába folyt. Jászkisér és Jászladány között egy másik depresszió alakult ki, melyet aztán a Millér meghódított. A Jászságot feltérképező mérnökök rendkívül pontosan ábrázolták ezt a mocsárvidéket, melyről ezt írják a Tiszai Alföldben: „Ezt a területet a Tisza és a Zagyva–Tarna is elárasztotta, a holt-medrekben még az elmúlt századokban is ingoványos mocsárlabirintus szőtte át… rossz lefolyású területekkel, sekély tavakkal és mocsarakkal, még sekélyebb laposokkal, szögekkel, torkokkal…”

Ez a mocsaras terület egybeötvöződött a Tisza által táplált besenyszögi (szögi és szentiváni), tiszasűlyi, kőtelki és nagykörűi vízjárta tájjal. Ezek a falvak az év legnagyobb részében ugyanolyan megközelíthetetlenek voltak, mint a sárréti társaik, összeköttetésük a kisebb ereken vagy a nagy folyón, a Tiszán sokkal jobb lehetett, mint a szárazulatokon keresztülvezető utakon.

10. Külön kell szólni a Zagyva–Tarna rendszerről, bár éppen az előbbiekben már említettük. A földrajztudományban Alsó-Zagyva-síknak nevezték el (Jászsági-sík), melynek geográfiáját Fodor Ferenc alaposan kutatta, vizeiről pedig Nemes Gerzson művei alapján többet tudunk, mint más ilyen kistáj esetében tudhatnánk. A Tiszai-Alföld geográfusai „máig az Alföld legtartósabban süllyedő részei” közé sorolják, s ennek megfelelően vezethető le vízrajzi helyzete is. A Pásztótól Hatvanig nagyesésű, keskeny völgyű Zagyva Hatvan alatt hirtelen „kiöblösödött, s Fényszaruig széles árteret alkotott. Jászfényszarunál a Galga két ágával bővülő Zagyva morotvás, holtágas mocsarat alkotott.

A Zagyva további barangolásairól legdélebbi, Farmos–Abony irányába tartó ága tanúskodik, melynek helyét a Hajta-mocsár maradványai mutatják. Mai folyásirányát a Jászberény–Jákóhalmai térség süllyedése alakította ki, amelyből a Tarnával egyesült vize délre folyik Újszász irányába, hogy onnan keleti irányt vegyen, és Zagyvarékason át Szolnoknál a Tiszába torkolljék.

A mindennapi élet alapjai (a vízviszonyok és az ember kapcsolata)

A térség vízrajzi–topográfiai helyzetének vázlatos rögzítése után nézzük meg, hogyan alakultak a vízjárással kapcsolatos területi viszonyok. Milyenek voltak az emberi közösségek lehetőségei a Tiszatájon? Ehhez a legnagyobb segítséget a Huszár Mátyás és munkatársai által az 1820-as évek elején elvégzett felmérések adatai adják, amelyeket Dóka Klára kitűnő tanulmányában csoportosított és adott közre.

Ők a kor legfejlettebb technikai-technológiai színvonalán rögzítették – elsősorban a Körös–Berettyó rendszer vízviszonyait, de éppen mert rendszerben gondolkodtak, a Tisza völgyének természeti környezetét is – szinte az egész vizsgált tájunk területének szabályozások előtti jellemzőit. A mai Jász-Nagykun-Szolnok megye Tisza mellett fekvő települései területének vízzel való borítottsága összegezve így alakult:

	Tisza jobb part	Tisza bal part
határa	171 879 magyar hold	312 974 magyar hold
vízborítás	73 960 magyar hold	98 940 magyar hold
százalékban	43,1	31,6

Összességében 484 853 magyar hold területen állandóan vagy időszakosan 172 900 magyar hold volt víz alatt, a vidék 35,66%-a.

Az adatok összegzésénél – mivel az egész megye vizsgálata volt a célunk – Kenderes és Szelevény szerepeltetésével kapcsolatban az volt a véleményünk, hogy így még teljesebb képet kaphatunk a vizsgált területről. Nagyobb gondot okozott Tiszasüly kihagyása, melynek határát 21 145 magyar holdban határozták meg, vízzel borítottnak 22 095 magyar holdat adtak meg. Maga Dóka Klára, mint közlő is megkérdőjelezte ezt az adatot, mert nyilvánvaló annak lehetetlensége. Amennyiben a vízzel borított területek nagysága, az összeadási vagy az elírási hibát helyesbítve, 12 095 magyar hold lehetett, akkor Tiszasüly területének 56%-a volt állandóan vagy időlegesen víz alatt. A térképek tanulmányozása ezt az adatot valószínűsíti, hiszen a jászkisér–jászkürti és a kőtelki depressziók átnyúló ágai növelték a tiszai kiöntések által kapott területek adatait.

A pontosítás kedvéért Szolnok területét is megvizsgáltuk. Az idézett statisztikában jobb partinak jelzett (de zárójelben Szandát, Varsányt, Kengyelt és Paládicsot is hozzászámító) város területét 66 959 magyar holdra tették. Palugyay Imre adatait is felhasználva a jobb partra 22 688 (34%), a bal partra 44 247 magyar hold (66%) jutott. A táblázatban szereplő csupán 11 411 magyar holdnyi vízzel borított terület nagyobb része a bal partra jutott, főként a szandai és varsányi részekre. Ezek a mocsaras területek szemben feküdtek a mezővárossal, és nagyban akadályozták a keleti irányú közlekedést a szabályozások előtti időkben.

A vízzel ideiglenesen vagy állandóan borított területek aránya a Tiszától távolabbi területeken sem volt kisebb, mint a folyó menti települések esetében. A dolgozat első részében felsorolt vízfolyások és mocsaraik a Nagykunság területét éppúgy elérték, mint a Tarna és a Tisza közötti síkot.

Mint az előbbiekben már volt róla szó, a területünkre érő Tisza, de a többi mellékfolyó és patak is jelentős hordalékot hozott a környező hegységkeretből, amelyet erre a kis lejtésű területre érve lerakott. Nem csak a partokon, de a medrében is vastagodott a hordalék és töltődött a folyóágy. Ez a folyamat részint a folyók medrének vándorlásához, részint az egyes részek lefűződéséhez vezetett. Dóka Klára szerint „A vízzel borított területek kiterjedése függött a partok magasságától. A Tisza feltöltődött medréhez képest a környező területek alacsonyan feküdtek, és a töltések építése előtt a partok olyan alacsonyak voltak, hogy a meder a folyó nagyvizét soha sem, sőt több helyen még a középvizet sem tudta levezetni.” Az általa táblázatba foglalt adatok alapján készített ábránkon szemléletesen jelenik meg az a tény, hogy az áradások alkalmával a Tisza vize nem csak a fokokon, de szinte egész hosszában kilépett a medréből, közepes vízállásnál pedig egyes helyeken. Ezeken a fokokon át lehetett egész évben víz alatt a Gyolcs vagy a Karajános-mocsár és a Besenyszög környéki terület (3. ábra).

A 3. ábrát a Huszár Mátyás által felmért és rögzített partmagasság adatok alapján rajzoltuk meg. Nem mutatja ugyan a 18. század előtti szinte érintetlen helyzetet, mert a Mírhó-gát már fél évszázada állt, de egyébként valóságos képet kaphatunk a szabályozások előtti világról. Ennek az ábrának a segítségével érthetjük meg jobban azt az általánosan hangoztatott tényt, hogy a Tisza középső szakasza mentén a földek 25-35%-a volt részlegesen vagy állandóan víz alatt. Láthatjuk, hogy áradáskor a partok nem tudták a mederben tartani a lefolyó vízmennyiséget, s a folyó teljes hosszában bárhol kiléphetett, és elönthette a felsorolt vízrendszereken át a távoli területeket is. Ezeken keresztül jutott a Tisza vize a Berettyó–Körös rendszerbe és a Kis-és Nagy-Sárrétre, majd onnan Csongrád környékén ismét a Tiszába.

A középvíz már kíméletesebb volt a tájhoz. Néhány helyen (fokon) keresztül azért még ekkor is kijutott a víz a lápokba (Mirhó, Büdös-ér, Fokorú környéke), s ennek köszönhette a szinte szüntelen vízutánpótlását az Oktalan–Üllő-rendszer, a Törökszentmiklóstól északra fekvő mocsarak, s vele szemben a Besenyszög–Nagykörű–Jászkürt vidék is.

Meg kell említenünk, hogy a „kis jégkorszak” mainál bőségesebb csapadéka azt eredményezte, hogy akár az egész évben vagy több éven keresztül a mocsarak és lápok egy kis része sem tudott kiszáradni, de a Löszösháton és más víz nem járta területen sem lehetett biztonságosan közlekedni lovas- és ökrösszekerekkel. Györffy István és Szűcs Sándor többször említette meg műveiben a sártutajokat, a ladikkal való közlekedést. A fentebb felsorolt összekötő erek, folyócskák az eddig feltételezettnél bizonyára több és gyakoribb vízi közlekedést engedtek meg a helyi népességnek. Ugyancsak át kell értékelnünk a Tiszától távolabb fekvő, de valamely patak mentén elhelyezkedő falvak életét is. Több, relatíve nagy népességgel bíró falut el tudtak tartani az év legnagyobb részében vízzel telt medrű erek (Kenderesre, Móricra, Kis- és Nagypóra, Csorbára, Szenttamásra gondolunk elsősorban). Ezek a ma jelentéktelennek látszó vízfolyások a folyószabályozások előtt alkalmasok lehettek komoly vízi közlekedés lebonyolítására is.

Valamivel mérsékeltebben, de ugyanez volt a helyzet a Berettyó–Körös vízrendszerben is. Huszár Mátyás Jelentésében ezt írta: „Az áradó Berettyó általában 2-3 lábbal hágja át partjait, torkolata felé pedig még ennél is nagyobb mértékben…” Ráadásul a tiszai és a berettyó–körösi rendszer összeköttetésben is állt egymással. Huszár szerint „A Nagy-Sárrét vagy Berettyó-Sárrétje Szerep, Udvari, Nagybajom, Bakonszeg alatt kezdődött, magában foglalta  Zsáka–Darvas–Füzesgyarmat–Szeghalom közötti területet, Karcag, Püspökladány, Nádudvar térségében pedig a tiszai ártérrel érintkezett… A mocsarak állandósulását az említett, Tiszából vezető Mirhó, Kakat, Árkus, Hortobágy is elősegítették, melyekben a víz a Tisza és a Berettyó áradásának megfelelően hol északról dél felé, hol délről északra folyt…”

Ezt a jelenséget más szerzők is idézik, véleményem szerint ez a bifurkáció az említett árvízi magasságok ismeretében a terep magassági viszonyai miatt elsősorban a Karajános mocsarában és a Nagy-Sárréten jelentkezhetett, ezek a depressziók bizonyára elnyelték és tartalékolták a nagyvizeket, s a víz meghatározott mederrel nem bíró, szövevényes érhálózatban csordogált változó irányban.      

Az árvizek magasságával kapcsolatban Huszár Mátyás egyhónapos emelkedési fázissal és mintegy két hónapig tartó magas vízzel számolt. Két fő árvizes időszakot állapított meg, a tavaszi és az őszi árvizeket, „melyek szintje a Tiszán 16 lábbal (5,05 m) magasabb a legalacsonyabb vízállásnál, és ezek évente visszatérnek.” Jelentésében a Nagy-Körösről azt írta, hogy 19 lábnyit emelkedett az áradásnál (6 m), és 4-5 lábbal (1,25-1,58 m) haladja meg a partok magasságát. A Berettyó 2-3 lábbal (0,63-0,94) hágja át ilyen esetekben a partjait.

Somogyi Sándor az árvizek levonulásával összefüggésben az alábbiakat írta a török kor előtti időkkel kapcsolatban: „Az Alföld valamennyi folyója a határos peremhegységi területeken ered. Az ottani erdők nagymértékben mérsékelték a lefolyás elnyújtásával a folyók vízjárását. Amikor azután kezdetét vette a korlátlan fairtás, a forrásvidékek fokozatosan elveszítették víztározó, -tartalékoló szerepüket, és az árhullámok nagy eséssel, rövid idő alatt zúdulhattak le az alföldi erózióbázisra. Következményeként a folyók árvízszintje egyre magasabbra emelkedett, és a korábban ármentes térszínek is rövidebb-hosszabb időre víz alá kerültek.”

Somogyi Sándor négy okot is felsorolt a változásokra, amelyek a 16. századtól erősödtek meg, s egészen a szabályozásokig hatottak. Ezek:

a/ A földművelés visszaesése és a rideg pásztorkodás térhódítása.

b/ A hadi célú erdőpusztítás (palánkvárak).

c/ Hamuzsír és faszén előállításának nagy volumene.

d/ A hegyekben az irtásföldek elterjedése, a bányászat és a kohászat faigényének növekedése.

Az első kettő közvetlenül az alföldi területeken (is) jelentkezett. A népesség számának csökkenése, majd a 17. században szinte teljes ritkulása s a palánkok építése és állandó erősítése térségünkben is jelen volt.

Az éghajlat a 13-19. századi időszakban

Réthly Antal és Rácz Lajos munkásságának köszönhetően ma már – ha hézagosan is – ismeretekkel rendelkezünk a Kárpát-medence, azon belül az Alföld (szűkebb pátriánk) éghajlatával kapcsolatban is. Rácz Lajos utóbbi évtizedben megjelent publikációi azért értékesek számunkra, mert az eddig írt történeti, történeti-földrajzi munkák mintegy változatlannak tekintették az utóbbi ezer év éghajlatát, azokkal a tényezőkkel számoltak, amelyek a 20. században érvényesültek. Rácz Lajos az 1961-1990-es időszakot referenciaidőszaknak nevezte, s azt írta, hogy a „kis jégkorszakban”, a 14-19. századok között itt, az Alföldön a telek 0,6, a tavaszok 0,5 fokkal maradtak el átlagosan a 20. század második felének azonos időszakai mögött. Ugyanakkor azt is közli, hogy a „kis jégkorszak” minősítés csak leíró értelemben használható, mert olyan középtávú (10-100 éves periódusok) ingadozásokat fog össze ez a fogalom, amelyek a mezőgazdaságon keresztül befolyásolták a gazdaságok teherbíró képességét.

A hőmérsékleti változásoknál és ingadozásoknál szempontunkból sokkal fontosabbnak tetszik a csapadék mennyiségének megnövekedése. A Kárpát-medencében a megszokott késő tavaszi és nyári–őszeleji áradások mellett téli maximumok is megjelentek. A Közép-Tiszavidéken ez adott alkalmakkor akár egész éves magasvizet vagy ahhoz közeli állapotot jelenthetett, ami mind a mezőgazdaságra, mind a közlekedésre bénító hatással lehetett. A gyakorlatban például az éghajlati változások az alábbiakat jelenthették a 16. században:

• 1505-1538 között a vizsgált időszakban közepesen hideg és enyhe telek váltogatták egymást. Hasonlóan alakultak a nyarak is, amelyeket a kortársak leginkább átlagosnak, illetve hűvösnek minősítettek. A történeti forrásokból az óceáni klíma befolyásának erősödése olvasható ki, erős ciklontevékenységekre utalnak a korszakban megszaporodó nyári és őszi áradások.
• 1539-90 között az enyhe időszak újra kontinentális periódusnak adta át a helyét. A telek nem különösen zordak, a nyarak meglehetősen melegek, sokszor aszályosak voltak. Viszonylag magas volt a tavaszi és téli árvizek száma, de a legnagyobb vizeket a gyakori nyári áradások hozták.
• 1591-1606 között a nyári hőség csökkent, sok volt a csapadék. Ennek a csapadéközönnek a csúcspontja 1585-97 között volt.

A „kis jégkorszak” a 19. század közepéig tartott, ezért közelítőleg a magyar történelem 500-600 évét uralhatta, és az időjárás minősége nagyjából hasonló lehetett. Természetesen, ahogyan Rácz Lajos is leírta, ez az időjárás nem egyveretű, hanem eléggé változó volt. A maihoz képest nem gyökeresen más, de a csapadék feltételezhetően nagyobb mennyisége már lehetőséget ad a korabeli megélhetési viszonyokkal kapcsolatban a töprengésre.

Összefoglalva témánkat, elmondhatjuk, hogy a mai megye területe az ország egyik legváltozatosabb vidéke volt. Nem a hegyek-völgyek adták ezt a változatosságot, hanem a vizeknek az a páratlan bősége, amely behatárolta a rajta megtelepedett népek életét. Bár a vízzel járt területek a földek negyedét-harmadát foglalták el, mégis maradt a kisszámú népességnek bőségesen szántó és legelő. A gondot nem ez okozta, hanem a közlekedés és a szállítás. Az országos utak megkerülték a mocsarakat és a folyóvizeket. A szárazföldi utak az év nagy részében használhatatlanok voltak, a vízi utak pedig a korabeli technikai fejlettségtől függően szolgálták az embereket. A só szállítása volt a terület egyik (egyetlen?) lehetősége, melyet változó mértékben használtak ki. A vízrajzi viszonyok adottak lehettek a vízi és szárazföldi utak (szállítás) kombinálására kereskedelmi és helyi mértékben is. Ennek a gazdasági területnek a vizsgálata azonban ma még kiaknázatlan.

IRODALOMJEGYZÉK

ALDOBOLYI NAGY M. (1954): Talajföldrajzi megfigyelések a Tiszazugban. Földrajzi Értesítő 3. 507-543.

BLAZOVICH L. (2002): Városok az Alföldön a 14-16. században. Szeged, Alföldi Évszázadok

BULLA B. (1962): Magyarország természetföldrajza. Bp. Akadémiai

CHOLNOKY J. (1907):  A Tiszameder helyváltoztatásai. Földrajzi Közlemények. pp. 382-445.

CSEH G. (1995): A Jászkunság és Külső-Szolnok vármegye leírása (1782-85). Szolnok

DÓKA K. (1982): Gazdálkodás a Tisza árterein a XIX. század első felében. Agrártörténeti Szemle. 1982. 3-4. pp. 277-303.

DÓKA K. (1997): A Körös és Berettyó vízrendszer szabályozása a 18-19. században. BMLT. Gyula

DUNKA S., FEJÉR L., PAPP F. (2003): A Közép-Tiszántúl vízügyi története. Vízügyi Történeti Füzetek. 16.

ELEK GY. (2006): Üllő, Üllőlapos és Berek. Tájtörténeti áttekintés. In: Zounuk 21. pp. 25-56.

FODOR F. (1942): A Jászság életrajza. Bp.

GYÖRFFY GY. (1987): Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza III. pp. 37-146.

HUSZÁR M. (1985): Vízrajzi értekezés (Hasonmás kiadás). Gyula

KÁROLYI ZS., NEMES G. (1975): Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. Az ősi ártéri gazdálkodás. Vízügyi Történeti Füzetek 8. Bp.

KERTÉSZ R. (2014): Szolnok az Árpád-korban: tények és eredmények. In: Altrum Castrum Online. pp. 1-44. http://archeologia.hu/content/archeologia/325/kertesz-szolnoki-var.pdf

KERTÉSZ R., MORGÓS A., NAGY D., SZÁNTÓ ZS. (2007): Szolnok török kori Tisza-hídjai. In: Tudományos konferencia Rákóczifalván. pp. 36-85.

LÁSZLÓFFY W. (1982): A Tisza. Vizi munkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízrendszerben. Bp.

MAROSI S., SZILÁRD J. (szerk.), (1969): A tiszai Alföld. Bp. Akadémiai

PALUGYAY I. (1854) : Jász-kún Kerületek s Külső-Szolnok vármegye leírása

RÁCZ L. (2001): Magyarország éghajlattörténete

RÁCZ L. (2016): Mi a kis jégkorszak? In: TFK. 2016/1. pp. 15-45.

SÁRI ZS. (szerk.) (2000): Ezer év a Tisza mentén. J-NK-SZ. Megyei Múzeumok Igazgatósága

SOMOGYI S. (1994): Az Alföld földrajzi képének változásai (16-19. század). Tört. Földr. Tanulmányok, szerk.: Frisnyák S. Nyíregyháza

TÓTH A. (szerk.) (1987): „Áldás és átok a víz”. Tudományos emlékülés a Mírhó-gát megépítésének 200. évfordulójára. Kisújszállás

VERESEGYHÁZI B. (2018): Jász-Nagykun-Szolnok megye középkori úthálózata. TFK. 6/1. pp. 1-11.