Katedra-Trade '97 Kft.

Szerző:Veresegyházi Béla

1.Történeti előzmények, a terület behatárolása

A Tiszántúl eme kis darabja már a megyeszervezés időszakától kezdve Újvár, Hevesújvár, majd Heves vármegye része volt. Ez az Újvár vármegye az I. (Szent) István által alapított megyék közé tartozott, és az abaúji részektől egészen a Körös-vidékig nyúlt.

A kis-hevesi és a szomszédos területek viszonya a Tisza-menti, később Külső-Szolnoknak nevezett megye létrejöttével és a tatárjárás után a kunok letelepítésével, és a Kolbáz-szék (Nagykunság) megszervezésével stabilizálódott. Ez a stabilizáció ugyan egy ideig igen törékenynek bizonyult, hiszen a kunok és a megyék között több ízben konfliktusok alakultak ki, egyes települések (például Kunhegyes, Balaszentmiklós, délen Túrkeve vidékének falvai) hol az egyik, hol a másik félhez tartoztak.

A 15. században a vizsgált terület települései nagyrészt Heves részét képezték, néhány Külső-Szolnokhoz, Nagyiván Szabolcshoz, Csejt Békéshez tartozott. A 16. században a török elfoglalta Szolnok frissen felépített várát, így megszerezte az uralmat a vidék fölött. Ezzel Külső-Szolnok vármegye gyakorlatilag megszűnt, bár a megyei apparátusa a felső-magyarországi részekről többé-kevésbé felügyelte a mezővárosokat és falvakat; adószedői sokszor életüket kockáztatva bejárták a területet, az egri vár vitézei és kóbor, irreguláris csapatok pedig gyakran rajtaütöttek a településeken. A dolgozatban vizsgált 28 helységből Bala, Balaszentmiklós, Szajol és Túrpásztó külső-szolnoki, Csejt békési területről került a kis-hevesi járás „törzsfalvai” közé. Más volt a helyzet a török közigazgatási–adószedési beosztás szerint. A szolnoki szandzsák szolnoki, balaszentmiklósi, csongrádi (majd túri) náhijéibe sorolták őket, minden különösebb rendszer nélkül.

A járás kiterjedése: az egyesített Heves- és Külső-Szolnok vármegye 1569-től egészen 1876-ig létezett. A 16. században használatos kis-hevesi elnevezés a Szolnok melletti Szajoltól Szabolcs megyéig (Nagyiván), északon a Tiszától Fegyvernek–Kenderes vidékéig érvényes, ahol a Nagykunság (Csorba, Madaras, Újszállás, Márialaka) falvai határolták. Az eddig egységesnek nevezhető tömbhöz mintegy exklávéként Hegyesbor (Karcagtól délre a Nagykunság közepén), Túrpásztó (Túrkeve és környékének bizonytalan jogi helyzetű területe és Mezőtúr mezővárosa között), valamint Csejt a békési részeken (térkép).

A járás természeti képe tehát összetett, mert kényszerűségből jött létre 1552 után, és egyedinek is mondható abban az értelemben, hogy a hevesi részektől a Tisza és árterülete elválasztotta, s megnehezítette a székvárossal, Egerrel a kapcsolatokat. Területét a Tiszából kiszakadó erek, a „szőke folyó” elhagyott medreit elfoglaló vizek hálózták be, amelyeknek vízjárása a Tisza áradásainak függvénye volt. Több ér is hajózható volt (Mirhó, Kakat, Büdös-ér, Hék-ér), melyeken át a Tiszán leúsztatott sót, gyümölcsöket, fát a főfolyótól távoli vidékekre is el lehetett juttatni. Az erek mentén a Gyolcs- és a Kara-János mocsár volt a legnagyobb, mindkettő komoly közlekedési akadályt is jelentett, rossz hírük országszerte ismert volt. Így aztán – bár voltak utak, de – a kereskedők elkerülték, a helyi emberek mellett a kóborló csapatok és az adószedők, sarcolók használták leginkább.

A kis-hevesi járás vizsgálata azonban még egy szempontból is igen érdekes, és ha nem is egyedi, de ritka: azon kevés terület közé tartozik, amelyeknek fennmaradtak a dézsmajegyzékei, emellett a török adószedés jóvoltából jelenleg két feldolgozott defteréből is értékes adatokat kaphatunk a népességről, a gazdaságról s esetleg más területről is. Ez a lehetőség módot ad arra, hogy megpróbáljuk rekonstruálni a magyar és török adószedést, ezen keresztül a termelést, a népesség terheinek nagyságát és eloszlását.

2. A kis-hevesi járás népességszámának alakulása

A 28, népességében összehasonlítható település parasztgazdaságainak és családfőinek számát 9 adatsorban (adólajstromok) lehet fellelni. 1548-tól 1606-ig ötvennyolc éven át vizsgálhatjuk az adatokat, amelyeknek korlátait a kora újkorral foglalkozó szerzők általában jelzik is, de általános az a megállapítás, hogy mégis fontos, és viszonylag pontos korjelzők. Külön ki kell emelni azt a tényt is, hogy a 15. század végén, a 16. század elején meghonosodott névadási gyakorlat (családnév és keresztnév is szerepel) a lakosság mobilitásának, gazdasági helyzetének változásait is vizsgálhatóvá teszi.

A térségben 1548 az első dátum, amelynek az a jelentősége – Buda elfoglalásának dacára –, hogy még szinte az egész népesség helyben maradt, ekkor még nem indult meg az elvándorlás az északi és keleti területek felé. A második, 1556-os időmetszet viszont már a szolnoki vár 1552-es elvesztése utáni helyzetet rögzítette, amikor a gazdagparasztság (N. Kiss István kategóriája) jelentős része eltűnik a járásból, velük együtt a dézsmát természetesen nem fizető nemesség is. Az 1570-es évek három adatsora (1576, 1577, 1579) hullámzó népességszámot mutat. Az 1571-es török defter adatai magasabbak, ennek magyarázata, hogy a tájat ezután végigtaroló járvány mellett a szolnoki vár török katonái végleg elfoglalták a hortobágyi mocsarakig a területet, ami ugyan nem járt állandó helyben tartózkodással (kivéve a balaszentmiklósi erősséget), de az élet alapjaiban megváltozott.

A szolnoki Tisza-híd 1562-es felépítése lehetővé tette a török lovasságnak a Tiszántúl északi felének felügyeletét, ezért a hetvenes években a lassú fogyás tovább tart, bár a második török defter (1591/92), amely még a 15 éves háború előtti állapotot mutat(hat)ja, 1548 után a legtöbb családfőt regisztrálta. Ráadásul – amint azt a gazdasági fejezetben láthatjuk – minden eddiginél nagyobb adót fizetteti ki a lakossággal, s ez a háborús készülődést inkább jelentheti, mint a lakosság hirtelen meggazdagodását. A mezőkeresztesi csata után aztán a kis-hevesi térség lakosságszáma is megcsappant, de messze nem annyira, mint a nagy-hevesi járásé, vagy a borsodi falvaké. Ebben közrejátszhatott az a tény, hogy a fő hadmozdulatok elkerülték a járást. A század végén üresnek jelzett falvak viszont a tatár segédcsapatok útjába eshettek, népességük vagy meghalt, vagy a mocsarakba menekült, illetve távolabbi vidékekre költözött.

1. táblázat: Kis-Heves parasztgazdaságainak és családfőinek száma a 16. század második felében (Ez és a következő táblázatok is Ágoston G., Bán P., Györffy L., N. Kiss I. munkái alapján készültek.)

A gazdaságok, illetve a családfők száma alapján megbecsülhetjük a népesség számát is. Általában a szakirodalomban ötös vagy 6,2-szeres szorzóval szokás számolni. Az 1548-as kiinduló adat eszerint 4100 (5200) körül lehetett. A dézsmajegyzékben azonban nem szerepelnek a nemesek, a szolgálók és más elemek, akik mintegy 20%-kal emelik a létszámot, így 5000 (6250) körül alakulhatott az itt lévők száma. Az 1591/92-es létszám 3500 (4230), amennyiben a török összeírók elől ideiglenesen elbúvókat is számoljuk (KÁLDY-NAGY Gyula és DÁVID Géza 30%-ra becsüli ezek arányát), akkor 4550 (5500) fő élhetett itt a század végén. A veszteség így 10% körül mozoghatott, de ha csak a két nyers számot, a 811-et és a 682-t nézzük, akkor is 16%-a népességveszteség. A nagy visszaesés a 15 éves háború eredményeként alakult ki, a 17. századot a lakosság 29%-a érte meg helyben csupán.

Míg a defterekből nem derülnek ki az gazdák (családfők) vagyoni viszonyai, addig a dézsmajegyzékek tartalmazzák az egyes jobbágyok tized- (vagy huszad) kötelezettségeit, így nyomon követhetjük a térség (járás) lakóinak gazdasági helyzetét is. A tizedfizetés kérdése igen fontos a 16. század második felében. Eredetileg a jobbágyok mind az államnak, mind az egyháznak (a 16. századig a katolikus egyházi szervezetnek), mind a földesuruknak (amennyiben nem az előző kettő valamelyike volt) termésük és bizonyos állataik tizedét tartoztak adóban beszolgáltatni. Robottal és más szolgáltatásokkal is tartoztak földesuraiknak. A korral kutatók azzal számolnak, hogy a szandzsákok megalapítása után, a török adószedés realizálódásával.

2. táblázat: Kis-Heves parasztságának rétegződése vagyoni helyzet alapján a 16. században.

A fenti két táblázatot elemezve két megállapítást is tehetünk. Egyrészt, amint Dávid Géza a Magyarország népességével foglalkozó tanulmányában megjegyezte: „A legutóbbi időkig gyakran felidézett közhely volt, s nem egy munkában ma is felbukkan az, hogy a törökök vagy a tatár segédcsapataik felgyújtották a házakat, rabszíjra fűzték a munkabíró férfiakat, leöldösték a magatehetetleneket… A katasztrófakép kialakulásába több tényező is belejátszott… az utóbbi évtizedekben ugyanakkor jelentős előrelépések is történtek… A korábbiakhoz képest sokkal realistább hangot ütött meg a „tízkötetes” Magyarország története vonatkozó részeiben ZIMÁNYI Vera és MAKKAI László… Összefoglalóan… az ország népessége korántsem rendült meg annyira, amint ezt a 20. század totális háborúihoz szokott szemléletünk alapján várnánk… a hódolt régiók népessége az elfoglalás körüli mélypontot idővel kiheverte, majd lassú regenerálódáson ment keresztül, s így nagyjában-egészében stagnált egy század során.”

Ezt láthatjuk Kis-Heves népességadatainál is. Az 1548-as kiinduló alapot követő években, különösen Szolnok várának elvesztésével komoly, de átmeneti visszaesés járt együtt, majd a népesség száma nőtt. A 15 éves háborúig terjedő időszak ugyan hullámzó adatokat mutat, de ezt egyrészt a járásnyi területnek (kis része a hódoltságnak), másrészt a pusztító kóroknak és a Gyula és Eger elleni hadjáratokat kísérő irregurális hadak ellenőrizhetetlen rablásainak is betudhatjuk. A járás területe különösen alkalmas volt főként a kisebb falvak lakóinak a menekülésére. A csapatok vonulásának jobban kitett helyeket jobban megviselték a csapatmozdulatok (Nagyiván, Füred, Bánhalma, Balaszentmiklós), a mocsarak rejtekében megbúvók viszont megmaradtak, sőt lakosságuk száma meg is nőtt, bár csak ideiglenesen, mert a környezetük eltartóképessége viszont megmaradt az eredeti szinten.

Másodszor igen szembeötlően mutatkozik meg az a bizonyítható tény, hogy a megyei nemességen túl a gazdagparasztság és a jobbmódú féltelkesek indultak útnak, helyben hagyva a szegényebb rétegeket. Az uraságok megbízottakat hagytak hátra (officiálisok), akik révén mind a megye, mind a földesúr éreztethette hatalmát az ideiglenesen elhagyott birtokaik és azok lakói felett. HEGYI Klára ezzel kapcsolatban ezt írta: „A hódoltságkori magyar adóztatás csak leírásakor kezelhető önálló jelenségként, a kettős uralom élesen elváló alkotóelemeként. A valóságban ezernyi szállal kapcsolódott a nemesség hódoltsági jelenlétének másik fő területéhez: igazgató-szervező tevékenységéhez… A városok és falvak gazdálkodása a törököket csak mint adózásuk alapja érdekelte, az viszont teljesen közömbös volt számukra, hogy a települések milyen forrásokból teremtik elő, lakosaik milyen arányban osztják szét maguk között a fizetnivalókat… Egy lényeges eltérés azonban a mérleget mindig a magyar fél oldalára fogja billenteni. Éspedig az, hogy amíg a magyar nemesség a török területen egyéb földesúri jogait is gyakorolta, és adójövedelmek mellett befolyást szerzett, igazgatott és szervezett, addig a törökök a magyar várak háta mögött csak pénzt, terményeket, ingyen munkaerőt és értékesíthető rabokat akartak szerezni.”

Témánk szempontjából fontos, hogy a második táblázat vagyoni kategóriáival kissé részletesebben foglalkozzunk. Ezeket N. KISS István (1960) hatalmas terjedelmű munkájában használta, s innen vettük át. A dézsmajegyzékekből elénk táruló adatok jellemzik elsősorban az egyes csoportokban szereplőket. A leggazdagabbak az 50 gelima fölötti (gelimánként általában 30 kévét kell számolnunk) gabonaterméssel rendelkezők voltak. Megjegyzendő, hogy miután szőlőstermesztés nem volt a járásban, ezért csak a gabonaféléket vettük figyelembe. Az 1548-as „utolsó békeévben” 210 gazdagparaszti gazdaság volt a járásban, az összes gazdaság 25%-a, amelyekben az itt megtermelt gabona 66%-át gyűjtötték be. Kiemelkedett Fegyvernek mezővárosa 57 gazdával (a gazdák 41%-a), illetve a következő falvak: Túrpásztó 34 gazda (44%), Nagyiván 25 gazda (57%), Tomaj 11 gazda (39%), Abád 10 gazda (25%). Nyolc faluban egy gazdagparaszt sem volt. 1556-ban már csak 43 gazda tekinthető gazdagparasztnak (6,1%), később pedig már 15, illetve 10 fő. Érdekességként itt is megemlítjük, bár később még foglalkozunk vele, hogy az 1591/92-es defter termésadatainak átlagolása (melynek mozgatója a rabló típusú török adószedés volt) olyan eredményeket mutat, mintha a járásban csak gazdagparasztok éltek volna! A magyar és a török adóadatok közti különbségre már SZAKÁLY Ferenc és DÁVID Géza is felhívta a figyelmet.

A gazdagparasztság eltűnésével (fogyásával) megszűnt – de legalábbis korlátozódott – a szegények munkavállalási lehetősége, hiszen, akik megfizethették őket (nemesek, gazdagparasztok), elhagyták a térséget. Annak ellenére, hogy – ha nem is minden faluban – az officiálisok ott éltek közöttük, mégis ismétlődő volt a jobbágyok szökése. Gyakoriak a panaszok mind az officiálisok keménykedése ellen, mind a kóborló katonák vagy éppen, mint az örvényieké, a gazdagabb Poroszló lakosainak erőszakossága miatt.

A féltelkesek a 25-50 gelima közötti termést betakarítók voltak. Számszerű fogyásuk a járásban az 1570-es évek közepétől érhető tetten. Átmenetileg átvették a falvakban a vezető szerepet, s bár gabonafeleslegük már alig-alig volt, egy-két bérest még tarthattak a mezőgazdasági munkák elvégzésére, az állatok legeltetésére. 1583-ra azonban már erősen megcsappant a féltelkesek száma (legalábbis az N. Kiss I.-féle számvetés szerint).

A pauperek (10-25 gelima) a jobbágyságnak azt a részét alkották, akik még éppen eltarthatták gabonával a családjukat, de szolgáik már alig-alig lehettek. Ők lehettek azok, akiknek utódairól SOÓS Imre azt írta, hogy „cimborában” szántottak, vetettek, arattak, azaz nem volt annyi ökrük, hogy a talajt megfelelően megművelhessék, s össze kellett fogniuk a túlélés érdekében. Arányuk a 15 éves háborúig 30-42% között mozgott, bizonyára ők lehettek azok, akik a végsőkig kitartottak a szülőfalujukban, míg a gazdagabbak és a szegényebbek, más-más okokból ugyan, de mozgékonyabbak voltak. Feltételezhető, hogy az 1591/92-es defterben szinte minden községben jelzett bosztánkertekben termelték meg a hagymát, fokhagymát, káposztát és egyéb zöldségeket, de a fokgazdálkodást (ha a munkára fogható népességszám megengedhette) és az ártéri munkákat is elsősorban ők irányíthatták.

A zsellérek kicsiny földjeiken 10 gelimányi termés alatt maradtak. Ebből már nem lehetett családjaikat eltartani, erőteljesen támaszkodniuk kellett az ártér és a Tisza növényi és állati ajándékaira. Számuk és arányuk változó, de az 1548-as 83 gazdáról (10%) 1583-ra 245-re emelkedett (az akkori népesség 41%-a).

Végül voltak a kereszténypénzesek, akiknek száma 1548-ban meglepően nagy volt (177 fő, a gazdák 21%-a). Számuk a későbbi időmetszetben visszaesett 12-13%-ra (91, illetve 51 fő). 1583-ban 102 (17%) a számuk, valamivel magasabb az előbbieknél. Balaszentmiklós mezővárosának adatai nincsenek benne az 1548-as számban, ugyanúgy, ahogyan Tiszafüredé sem. A szintén mezőváros Fegyvernek 24 kereszténypénzest számlált. Mindezt csak azért jegyezzük meg, mert a térség akkoriban legnagyobb és leggazdagabb mezővárosa, Mezőtúr 1563-ban, Gyula várának bevétele előtt három évvel 581 családfővel rendelkezett, s ebből a létszámból 191 volt a kereszténypénzes (mintegy harmada) .

Ez igen magas arány lenne egy ilyen gazdag, vásárairól híres mezővárosnak. Csak feltételezhetjük, hogy a kereszténypénzt fizetők jórésze kereskedő, kézműves, vásáros lehetett, már csak azért is, mert a tizedjegyzék alapján az is megállapítható (még amennyiben huszadot szedtek volna is), hogy a nagyhatárú Mezőtúr gabonatermesztése igen kevés volt az 1563-as esztendőben. Ez még akkor is tartható álláspont, ha tudjuk, hogy szarvasmarha- és juhtenyésztése kimagaslott a környéken.

A jobbágyság vagyoni helyzete azonban igen labilis volt. Az időjárás viszontagságai (például az 1583-as esztendő kifejezetten rossz őszi terméseredményei) mellett a teljesen felborult társadalmi viszonyok (főképpen a hódoltság első két évtizedében), a kevésnek bizonyuló munkaerő, az állandóan fennálló készenléti helyzet a menekülésre, más természeti csapások és a gabonafélék tárolási problémái mind befolyásolták a gazdaságok helyzetét. N. KISS István munkájában külön fejezetben elemezte az 1577-79-es évek gabonatermelését azonosítható jobbágygazdaságokra nézve is. Az adatokból kiderül, hogy a törzslakos 207 jobbágycsalád közül a három év alatt 67 változatlan, egyenletes, 80 családnak javult, 60-nak viszont romlott a gazdasági helyzete.

17 földnélküliből 3 év múlva földnélküli 4, zsellér 4, pauper 6, féltelkes és gazdagparaszt 1-1. 24 zellérből 3 év múlva földnélküli 2, zsellér 5, pauper 9, féltelkes 7 és gazdagparaszt 1.

70 pauperből 3 év múlva földnélküli 10, zsellér 11, pauper 20, féltelkes 20 és gazdagparaszt 9. 81 féltelkesből 3 év múlva földnélküli 4, zsellér 6, pauper 15, féltelkes 35 és gazdagparaszt 21.

15 gazdagparasztból 3 év múlva földnélküli nincs, zsellér 1, pauper 3, féltelkes 9 és gazdagparaszt 3.

1. Kiss szerint „hihetetlenül gyors a parasztság fluktuációja: 4 év alatt a lakosság másfélszeresére nő, de az 1576-os törzslakosságnak csak 57%-át találjuk már meg a falukban, így az idegenből odamenekült, odaszökött jobbágyokkal felduzzadt népességben a régi törzslakosság (1579-ben) már csak 41%-ra rúg, az újonnan megtelepedett parasztok 59%-os arányával szemben.”

Miután rendelkezünk mind a dézsmajegyzékek, mind a defterek adózó gazdáinak, azok testvéreinek és 12 éven felüli fiúgyermekeinek (más értelmezés szerint 15 évesnél idősebbeknek) a neveivel, a szokásos buktatók (név olvasata a defterekben, örökösök, azonos családnevűek keresése stb.) dacára összeállítottunk két táblázatot, amelyek megvilágít(hat)ják a népesség mobilitását hosszabb távon is (3-4. táblázat).

3. táblázat: A családnevek említési gyakorisága a kis-hevesi járásban.

Megjegyzés: Balaszentmiklós, Fegyvernek, Bánhalma, Füred, Hegyesbor, Püspöki, Roff, Szenttamás, Taskony, Tomaj egyszer-egyszer kimaradt (nincs adat), Szajol pedig több ízben nincs megszámolva.  

Az említett, két híján 1600 név 2797 (2800) családfőt takar. Érdemes utánaszámolni ennek is, mert az előbbinél jobban közelíthetjük így meg a valós állapotokat a törzslakosok és utódaik, valamint a jövevények között. Ha az 5-4-3-szor említetteket vesszük törzslakosnak, akkor 21 százalékot kapunk a 3. táblázat adatsora szerint. Amennyiben az 5-ös (315 említés), a 4-es (448 említés) és a 3-as (483 említés) zárójelbe tett számait összeadjuk, akkor 44 százalék lesz a törzslakosok és utódaik aránya a vizsgált fél évszázad időmetszeteiben.

A kétszer, illetve egyszer említettek aránya a 3. táblázat szerint 79%, a másik számítási változat szerint 56%. Véleményünk szerint ez utóbbi számítási mód a pontosabb, azaz a törzslakos családfők aránya fél évszázad alatt 44%-ot tett ki, szemben a jövevényekkel, akiké „csak” 56%-ot. Még ez is igazolja N. Kiss István állítását az addigi véleményeket cáfoló, meglepően nagy mobilitásról. Kis-Heves az egyesült vármegye alföldi részeinek a természeti tényezők által talán legjobban védett területe volt, kis falvainak megközelítése igen nehézkes lehetett, a lakosság elrejtőzési lehetősége pedig igen széleskörű volt. Csak az utaknak nevezett hadi és kereskedelmi csapások környékén fekvő falvak, oppidumok voltak gondban, de a 15 éves háborúig nem érte megrendítő hatás a kis-hevesi vidéket. A mezőkeresztesi csata után is ez a terület volt az, amelynek településállománya – sokkal kevesebb lakossal – leginkább megőrződött, és 1597-ben és 1610 körül is több település lakott volt.

4. táblázat: A törzslakosok és utódaik, valamint a jövevények száma a kis-hevesi járás településeiben a dézsmajegyzékek és a defterek alapján.