Katedra-Trade '97 Kft.

Szerző:Veresegyházi Béla

A mai Jász-Nagykun-Szolnok megye területe már ezer évvel ezelőtt is igen változatos és összetett képet mutatott. Nem csak a természetföldrajzi kép ütött el teljesen a maitól; a folyó-és állóvizek és mocsaraik által felszabdalt táj uralta a vidéket.

A Tisza, a Zagyva és a Tarna, keletebbre a Hortobágy–Berettyó, majd délre a Körös még a 19. század elején is a terület 35%-át borította el vizével állandóan vagy ideiglenesen. Közigazgatásilag, amint Györffy György történeti földrajzának harmadik kötetéből megtudhatjuk, a történeti Heves vármegye egészen a Zagyva-torkolatig terjeszkedett délre, keleten pedig átlépve a Tiszát, a Berettyóig húzódott. Nagyjából ez volt a helyzet a Hunyadiak korában is, de ekkorra már a Jászság és a Nagykunság tömbje is körülfogta a külső-szolnoki részeket. Maga Külső-Szolnok vármegye – amely Hevesnél később alakult meg – az ország egyik legkisebb vármegyéje volt, s jellemző módon az általunk tárgyalt közigazgatási egység, Nagy-Heves egészen a szolnoki vár határáig nyúlt, és hozzá tartozott Alcsi, Fokorú.

Nagy-Heves déli részét nyugatról a Zagyva–Tarna vízrendszer, keletről a Tisza folyama határolta, egyedül északon kapcsolódott a ma is hevesinek mondott részekhez. Természetföldrajzilag ennek a vidéknek a jellegzetessége az volt – egészen a folyószabályozásokig –, hogy mind a Zagyva–Tarna, mind a Tisza árvizei öntözték, így a Közép-Tiszavidéken szokásosnál is nagyobb területek voltak víz alatt, akár az év egészében is. A vizsgált rész nyugati felén, a Zagyvával és a Tarnával párhuzamosan a viszonylag szárazabb területeken át vezetett északra, Heves és Eger irányába járható út, amelyen a török és a magyar hadjáratok és kisebb hadi kalandozások csapatai is felvonultak (1552, 1596). Ez az út már Györffy György térképein is szerepelt, bár az átkeléssel kapcsolatban maga a kiváló történész is két változatot adott meg. Az egyiknél Jánoshidánál vezette át az utat, a másiknál viszont Rékas (Révkas) mellett. Jómagam a második variánst tartom elképzelhetőbbnek, ugyanis a Szolnok felől érkezők az első (jánoshidai) átkelésnél előbb az Újszász térségében betorkolló Tápió–Hajta patakok kiterjedt mocsarát is le kellett küzdeniük, míg a rékasi révnél különösebb akadály nem lelhető fel a térképeken, ott jobbnak látszanak a feltételek (1. ábra: térkép).

NÉPESSÉGI ADATOK

A magyar népesség számának földrajzi, statisztikai, történeti szempontból való felmérése (becslése) folyamatában a 16. században lehetséges először. Paradox módon éppen a török hódoltság ténye késztette a magyar és a török felet a megmaradt népesség állandó számbavételére. Heves vármegye, mint a két ellenfél közötti ütközőzóna és határterület mindkét adminisztráció számára fontos volt. Ami az iratok fennmaradását illeti, számunkra örömteli, hogy olyan nagy adathalmazzal dolgozhatunk, mint a korábbi korszakokban sohasem. Történészeink sora fordította le a deftereket, rendezte kötetekbe a királyi, egyházi és földesúri jegyzékeket. Ezek csapdáira is felhívták a figyelmet, megemlítve azt, hogy a két, esetleg több forrásféleség kiegészítheti egymást, felfedheti a torzításokat. Bár a történészek azt hangsúlyozzák, hogy sok még a feldolgozandó forrás, egyes esetekben a már meglévők is hatalmas munkát rónak a társtudományok kutatóira, így esetünkben a földrajzos és statisztikus tudósokra. Mint fentebb már említettem, aki Heves vármegye meglévő anyagainak feldolgozására vállalkozik, az anyag bőségében tobzódhat. Ha a mostani Jász-Nagykun-Szolnok megye területét nézzük, éppen a nagy-hevesi és a kis-hevesi részek kutatói vannak és lesznek abban a helyzetben, hogy összehasonlító vizsgálatokat végezhessenek, s a legtöbb időmetszetben tárják fel e területek népességének korabeli viszonyait. Ebben a dolgozatban is hét időpont áll rendelkezésünkre (1546, 1548, 1549, 1556, 1570, 1576, 1583), s csak azért nem eggyel több, mint a kis-hevesi részeknél, mert ez a nagy-hevesi terület egész Heves- Külső-Szolnok vármegye legnyitottabb térsége volt, itt pusztult el a legtöbb falu a 15 éves háború folyamán. Összehasonlításképpen: 1597-ben a 26 nagy-hevesi helységből 4 (Tiszasüly, Kőtelek, Szög és Nagykörű), 25 kis-hevesi faluból 18 adózott.

1. táblázat: A Nagy-hevesi járás Tisza–Zagyva–Tarna közti területe községeinek családfő-száma a 16. század második felében.

Ezt a táblázatot és a többit is a szerző állította össze FEKETE L. 1968, BAYERLE G. 1998, N. KISS I. 1960 és BÁN P. 1981 és 1998 munkái alapján. Alapadatokként az 1546-os (Fekete Lajos által 1550-re datált) defter névsorai szolgálnak, amelyek bizonyára már tükrözik a Buda elestével kialakult helyzetet, azaz az óvatosabb családok biztonságosabb helyre való költözését. A táblázat számai mind a török, mind a magyar adószedők által megadóztatható jobbágy családfőket, gazdaságokat vagy hánékat tartalmazzák, ezért nincs tudomásunk az esetenként helyben maradt nemesekről, azok és a megyék, valamint a püspökségek tiszttartóiról.

A kezdeti állapotok bizonytalanságát tükrözi a népesség számának ingadozása. 1548-ban a magyar dézsmaszedők a két évvel korábbi létszám 70%-át vehették lajstromba, de a következő évben már ismét az eredeti lélekszám állt vissza; eszerint a családok biztonságosabbnak érezték a helyzetet, mint egy évvel korábban. Szolnok elfoglalását követően azonban elérkezett a mélypont. 1556-ban csak az eredeti lakosságszám 66%-át tudták megadóztatni, bár három falu lakossága nem szerepel a jegyzékben. Ezek közül Fokorú és Szeg elnéptelenedése indokolható a török által elfoglalt Szolnok közelségével, Nagykörűre talán valamely okból nem tudtak elmenni a dézsmáltatók. A következő években békeidőszak köszöntött be a Közép-Tiszavidékre, mindenütt stabilizálódott a lakosság (családfők) száma, bár az adatok szerint (névsorok) a törzslakosság mellé újabb és újabb családok érkeztek, akiknek jó része aztán tovább is állt.

Ha a kezdő és a záró időpontot nézzük, összességében a családfők száma 11%-kal szaporodott meg a térségben. Az egész nagy-hevesi járást tekintve jóval nagyobb volt a növekedés üteme (59%), míg a kis-hevesi járás a Tiszántúlon a családfők számát tekintve csak 7,5%-kal gyarapodott. A nagy-hevesi járás északi, vizektől kevésbé háborgatott földjein nagyobb volumenű gabonatermelést regisztrálhatunk, amelyet a jobb földek mellett a Budáról Kassa felé tartó főút közelsége is ösztönözhetett. A védettebb helyzetű, ugyanakkor kevesebb jobbágygazdasággal bíró másik két részen a búza és egyéb gabonafélék termelése elsősorban a saját szükségletet fedezte (kevés föld, rossz utak), legfeljebb a szolnoki várhoz közeli településeken volt érdemes eladásra termelni.

Ennek a kedvező helyzetnek a háborús időkben jött elő a fonákja. A jobban járható nagy-hevesi részek a katonai felvonulások és csaták középpontjába kerültek, lakosságuk elmenekült vagy elpusztult, s Eger elvesztése után csak időnként települt vissza. A mocsaras, vizes területek lakossága viszont csak átmenetileg hagyta el otthonát, s a harci zajok elültével gyorsan visszatért.

A magyar dézsmajegyzékek a jobbágyok gazdasági helyzetéről is tudósítanak, amellett, hogy a névsorokból más összefüggéseket is ki tudunk olvasni. N. Kiss István hatalmas munkájának előszavában öt csoportot állított fel: a zsellérek, a pauperek, a féltelkesek és a gazdag parasztok tényleges adózóként gabonából, mézből és juhokból tizedet fizettek. Ennek mértéke azonban változó volt, azaz nem mindig a termés tizedrészét, „hanem csak valamilyen alacsony, névlegesnek tekinthető mennyiséget” fizettek.

A zsellérek voltak azok, akiknek a gabonatermelése legfeljebb 10 gelima (kalangya) volt, a pauperek 11-25 gelimát (gelima = általában 30 kéve) arattak, féltelkeseknek 26-50 gelima közöttieket nevezték. A gazdagparasztok 50 gelima fölötti eredményt értek el.

A jobbágyok ötödik csoportját a kereszténypénzesek jelentették, akik föld- és termésnélküliek voltak, és általában 6 dénárral adóztak.

A népesség gazdasági helyzetű osztályozását a 2. táblázatban három időkeresztmetszetben szeretnénk bemutatni. A címben is jelzett, vizsgált területünkön falvanként és összesítve, a nagy-hevesi járást viszont egészben, összesítve vizsgálom meg (3. ábra: vagyoni rétegződés).

2. táblázat: A nagy-hevesi járás déli része jobbágygazdaságainak megoszlása vagyoni állapot szerint (1549-1583).

A 11 község közül a legkorábbi időpontban, amíg a török csak távolabbi veszélynek tűnt, Alattyánban, Mizsén és a keletre eső, távolabbi Kőtelken volt jelentősebb a gazdagparaszti réteg. Ugyanakkor Szeg és Tiszasüly kivételével mindenütt akadtak olyan gazdák, akik gazdasági potenciál tekintetében kiemelkedtek a falu más jobbágyai közül. Ők voltak azok, akik gabonafelesleget is termeltek, és azt eladhatták a közeli mezővárosi piacokon, s többen rendelkeztek annyi birkával is, hogy értékesíthették a szaporulat egy részét. A gazdagparasztok gazdaságaiban lelhettek munkát a legszegényebbek, a kereszténypénzesek és a zsellérek. Legalább ilyen meghatározó eleme volt az 1552 előtti falusi társadalmaknak, hogy a féltelkesek és a pauperek mindenütt stabil bázist alkottak. Bár általában kereskedelmi célra nem termelhettek, mert nem műveltek meg annyi földet, de családjaikat eltartották, csekély készletekkel esetenként rendelkezhettek is. A zsellérek száma ebben az időszakban kevésnek mondható.

Amikor Szolnok várának elfoglalása után területünk a török uralma alá került, a nemesség mellett a gazdagparaszti réteg is megfogyatkozott, eltűnt (elvándorolt vagy elszegényedett), de ugyanígy csökkent a féltelkesek és a pauperek száma is, főként addig, amíg a katonai helyzet nem konszolidálódott a térségben. Megindult a zselléresedés, az elszegényedés, ennek a rétegnek a száma majdnem megduplázódott a térségben. Ugyanakkor az 1550-es évek végétől a 15 éves háborúig egy majdnem 40 éves békésebb időszak következett be, melynek következtében a családfők száma megnőtt. (Az 1549-es létszámot 100%-nak számolva 1576-ban 117%-ra, 1583-ban 110%-ra emelkedett a számuk.) Ezzel a népesség száma is növekedett, ötös szorzóval kalkulálva 1270-ről 1500-ra nőtt meg. Amennyiben a nagy-hevesi járás egészét nézzük, az általunk vizsgált déli részen volt legkisebb a változás, északabbra, a nagyobb vízmentes területen több lehetőség adódott a gabonatermelésre, az állatok legeltetésére, a téli takarmány összegyűjtésére. A juhtartás mellett Heves és Poroszló térségében még országosan is jelentősnek számító marhatartás folyt, melynek bevétele jobban ösztönözhette ezen részek fejlődését. Ugyancsak jobban érvényesült az északabbi részeken Eger várának védő hatása és a Buda–Kassa közötti nemzetközi kereskedelmi út gazdaságösztönző ereje.

Az általunk vizsgált 11 község közül Alattyán, Mizse és kis jóindulattal Szászberek fejlődése kapcsolódhatott az említett hevesi vidékekhez. A többi falu elszigetelődött, jobban meg kellett küzdenie a Zagyva–Tarna és a Tisza együttes természetalakító hatásával. Ugyanakkor a folyócskák, erek, lápok, mocsarak között védettséget is élvezhettek, erre Tiszasüly, Kőtelek és Nagykörű 16. századi története a példa. A különböző katonai akciók, járványok idején általában megnövekedett ezen falvak népessége, majd a következő békésebb időszakokban akár radikálisan is csökkenhetett, mint azt Tiszasüly vagy Nagykörű esetében láthatjuk.

A NÉPESSÉG MOBILITÁSA

1. Kiss István hangsúlyozta, hogy a „népesség cseréje gyorsabb ütemű ebben a hódoltsági sávban, mint azt a lakosság általános csökkenése mutatja.” Ő az 1576-79 közötti éveket vizsgálta, s azt állapította meg, hogy „sem a röghöz kötöttség, sem a jobbágyföld ún. mozgásgátló szerepe nem befolyásolja különösebben a jobbágyok áramlását, hiszen a törzslakosság több mint fele néhány év alatt eltűnik a járásból.” Ugyanő a nagy-hevesi járás mellett az Eger melletti Maklár mezőváros népességének fluktuációját is elemezte, ezt úgy summázta: „Egyetlen év alatt a jobbágyság csaknem fele (46%-a) kicserélődik.”

Ezek után nézzük meg, mi történt a népességmozgalom említett területén az általunk vizsgált és az előbbiekben elemzett térségben, annak 10 településén (Nagykörű adatai annyira hézagosak, hogy erre a vizsgálatra alkalmatlanok).

3. táblázat: A családnevek említése a falvakban 1546-1583 között.

Fokorún és Mizsén csak hat adatsor volt elérhető.

A törzslakosság és a jövevények (átmeneti jelleggel betelepülők) meghatározása eléggé nehéz feladat. Számunkra a háromszor-négyszer szereplők okozták a legtöbb problémát. Úgy vettük, hogy az 5-6-7-szeres említés ebben a mintegy negyven éves periódusban a stabilitást (tehát a törzslakosságot) jelenti, ugyanakkor az egyszeri vagy kétszeri említés a fluktuációs családi jelleget, azaz a gyors továbbállás jellemezte őket. A családnevek három-négy említése viszont így is, úgy is értékelhető, itt már a kihalásnak, a váratlan eseményeknek is jelentősége lehetett.

A 3. táblázatban szereplő adatok 1167 említést jelentenek. A törzslakosságnak tekinthető 7-6-5-szörös említettek ennek a 44,6%-át teszik ki. Ha a már átmeneti kategóriának tekinthető 4-szeres említést is ide soroljuk (azaz a törzslakossághoz), akkor az arány 56,3%. Az egyszer-kétszer említett családok 30,5%-ot tesznek ki, amennyiben még hozzájuk számítjuk a háromszor említetteket, akkor 43,7% ez az érték. Mindez tehát négy évtizedre vonatkoztatható, azaz térségünkben kisebb volt a jobbágyok mozgása, a fluktuáció, mint a nagy-hevesi járásban. Úgy tűnhet, hogy a lakosság biztonságérzete igen fontos tényező volt, s felülírt minden egyéb más szempontot a vidéken. A 4. táblázatunkban hat időszelvényben próbáljuk bemutatni az egyes településeken a törzslakosság és a jövevények arányát. Ezeket az értékeket a magyar dézsmaszedők és a török defterdárok által felvett névsorokból kaptuk meg. A végeredmény az előbbi (3.) táblázatot igazolja: 1583-ban a népesség 54%-a törzslakosok leszármazottja, 46% pedig a későbbiekben időlegesen vagy hosszabban megtelepült jobbágyok ivadéka volt.

4. táblázat: A törzslakosság és leszármazottaik, illetve a jövevények és utódjaik aránya 1546-1583 között a Nagy-hevesi járás déli részében (%).

A: törzslakosok és leszármazottaik, B: újonnan jöttek és ivadékaik

1548-ban és 1556-ban a népesség egy része megfutott vagy meghalt, ezért ezekben az években kevesebb lakost számoltak meg a dézsmaszedők. 1549-ben már normalizálódott a helyzet, az 1546-os (1550-esre datált) defterben említettek nagyobb része visszatért. Az 1556-os népességcsökkenést véleményünk szerint a szolnoki vár elesésének traumája okozta, a közeli Fokorúról nincs is adatunk, Alcsiban pedig lecsökkent a törzslakosság aránya, csakúgy, mint a Szolnokhoz viszonylag közeli Szászberken. Érdekesség, de talán nem meglepő Szeg és Tiszasüly törzslakosságának ingadozása. Esetükben – de talán Kőtelek, Kürt és az itt nem szereplő Nagykörű esetében is – a védett helyzet vonzása okozhatta az újonnan betelepedők számának ciklikus emelkedését, majd a nyugodtabb időkben a csökkenését. Nem véletlen, hogy az egész nagy-hevesi járásban az 1596-os mezőkeresztesi csata utáni évben csak Sülyön, Kőtelken, Szegen és Nagykörűben találtak adóalanyokat. Az érem másik oldala Alattyán népessége, melynek törzslakossága és leszármazottaik kitartottak a század végéig. Igaz, hogy kedvezőbb volt a természetföldrajzi helyzete mint a többi falunak, s azt is látnunk kell, hogy az 1570-es defterben már a jászberényi náhijéhez számították, a Jászság települései pedig védettebb szultáni hász-községek voltak, melyeket a törökök másként kezeltek, mint a tímár-birtokokat.

A JOBBÁGYGAZDASÁGOK MOBILITÁSA

A térség és a falvak helyzetének áttekintése után nézzük meg az egyes jobbágygazdaságok helyzetét is. Ezt N. Kiss István 1576-77-79-es adatsorai alapján tehetjük meg.

Az egyes jobbágyok anyagi helyzete nem csak a szorgalmuktól, hanem a természeti tényezőktől, a földek minőségétől, az időjárástól, a mindennemű kártevőktől, a hadi cselekményektől és az általános biztonságtól is függött. A gazdaságok (gazdák) életének bizonytalansága még ebben a szűk, négyéves periódusban is kimutatható. Az adott idősávban a következőket összesíthetjük a 10 falu vonatkozásában (1576-79):

1. Kategóriájukban maradt a gazdaságok 30%-a.
2. Hullámzó helyzetű volt 18%-uk.
3. Emelkedő tendenciát mutatott 18%.
4. Süllyedő tendenciát szenvedett el 34%-uk.

A megállapítások alátámasztására álljanak itt az elérhető adatok.

5. táblázat: A falvak gazdaságainak (gazdáinak) besorolása N. Kiss I. kategóriái alapján.