Katedra-Trade '97 Kft.

Szerző: Veresegyházi Béla

A folyó- és állóvizek, a lápok és mocsarak befolyásolták a tájhasználatot, vagyis a gazdasági élet szerkezetét, a termelés földrajzi tagolódását, a településhálózatot, a gyepűk és a védelmi centrumok (vízi és mocsárvárak) térbeli rendszerét. Az ősi vízrajzi hálózat az egyes történelmi periódusokban – a társadalom fejlettségétől, termelési kultúrájától függően – más és más módon hatott az életformára, a gazdasági tájhasznosításra. Az ember és a víz állandóan változó kapcsolatrendszerében a racionalitás érvényesült, ami a működőképes struktúrában nyilvánult meg”.

Frisnyák Sándor ezen gondolatából táplálkozik ez a dolgozat, amelyben a következőkben a Közép-Tiszavidéknek azt a szakaszát vizsgáljuk meg, amely a mai Jász-Nagykun-Szolnok megye területén fekszik. Ennek a vidéknek a Tisza-szabályozás és az azzal párhuzamosan elvégzett mocsárlecsapolások előtti korszaka – nagyjából az államalapítástól Mária Terézia Urbáriumáig – a maga teljességében igazolja a fenti sorokat. A vízrajzilag különösen tagolt terület egészének élete és gazdálkodása – igaz, más és más megjelenési formában és az egymásra ható erők változó intenzitásában – mintegy mozaikszerűen jelenik meg előttünk. A folyóvizek, a mocsarak és a tavak nem csak elválasztották az árvízmentes szinteket, de össze is kötötték őket. Glaser L., Frisnyák S. kamráknak, életkamráknak nevezték el ezeket az emberi tevékenységnek színtérül szolgáló árvízmentes területeket, amelyek Frisnyák S. szerint „természeti és gazdasági térszerkezeti egységek… ezeket a vízhálózat kapcsolja gazdasági egységbe…”

Az életkamrák közös vonásai

Mielőtt az egyes életkamrák vázlatos jellemzéséhez fogunk, vegyük szemügyre azok közös vonásait. A Közép-Tiszavidék egésze vagy a fő folyóval, a Tiszával, vagy a kisebb folyókkal, erekkel, így a Zagyvával, a Tarnával, a Körössel, a Berettyóval, a Hortobággyal, illetve azok mocsaraival közvetlenül érintkezik. Még a Szolnoki-löszöshát falvai is, a Tisza és a Körös közötti termékeny síkon, azon erek mellé telepedtek, amelyek a két folyót összekötik: Büdös, Hék (Kis-Nagy), Legény, Bodzás, Áts erek. Ezek a ma már valóban erek a folyószabályozás előtti időkben jóval szélesebbek voltak – mint ma a Kakat Kunhegyes–Fegyvernek térségében –, és megfelelő mennyiségű vizet szállítottak az év szinte egészében.

A mai Jász-Nagykun-Szolnok megye területének 25-35%-a volt egész évben vagy időszakosan víz alatt. Ennek egyik oka a „kis jégkorszak” csapadékosabb éghajlata, a másik pedig a természetesen kialakult partmagasság. Huszár Mátyás 1822-24-es adataiból Dóka Klára állított össze egy igen hasznos táblázatot, amely ezt szemlélteti. Az adatok szerint megállapítható, hogy árvizek idején a Tisza egész hosszában a vízszint meghaladta a partok magasságát, azaz bárhol kiáradhatott. Voltak azonban olyan helyek, a fokok, ahol elsősorban kiömölhetett a víz az árterekre, így az viszonylag „szabályozottan” árasztotta el a szokásos területeket. A középvíz idején csak egy-két ilyen hely volt, mint például Fokorú mellett, ahonnan a Besenyszög környéki mocsarak táplálkoztak.

Ilyen volt a helyzet a Berettyó-Körös vízrendszerben, a Sárréteken is. Különbség csak a méretekben volt, a Tisza akár két méterrel magasabbra áradhatott a partok magasságánál, a Körösök völgyében ez az érték 60 centiméter volt. Huszár Mátyás mintegy mellékesen jegyezte meg, hogy a tiszai árvizek fele maradt a folyómederben, a másik fele pedig a lapályra ömlött.

A népesség az árterek szélén, az ármentes szinten építette fel hajlékait, s mind a két térszintet igyekezett kihasználni. Az állandóan víz alatt álló területeket elsősorban a halászatra és a fokgazdálkodás révén halfogásra használta. A nád, a gyékény, a sás és a faféleségek használata a paraszti élet mindennapjaihoz tartoztak. Az időszakosan elöntött területek növényei, a víz visszahúzódása után ottrekedt állatok szintén felhasználhatók voltak akár az ember, akár háziállatai számára. A felszáradt területeket legeltetni is lehetett. A disznók hasznosították legjobban ezt a térszint, de az eredeti magyar szarvasmarhafajta sem betegedett meg a különböző mételyektől, férgektől sem. Dóka Klára hivatkozik tanulmányában Andrásfalvy Bertalanra, amikor ezt írja: „A XVIII. század végéig a lakosság az ártér hasznosításából, halászatból, vadászatból, az ártéri erdők jövedelméből, a magasabb területeken állattenyésztésből élt. A földművelés, kertgazdálkodás legfeljebb kiegészítő szerepet játszott.” Ezért nem lepődik meg a kutató, amikor a defterekből és a dézsmajegyzékekből az tűnik ki, hogy abból a gabonamennyiségből, amit megtermelt a jobbágy, a különböző adók és ajándékok után annyi marad, hogy „az éhenhaláshoz is kevésnek” látszik, a nép pedig helyben él tovább. Az adatok azt mutatják, hogy a gabonához felszántott terület az összterület 3-10%-ánál nem több ezekben az időkben. 10% fölé csak Jászberény esetében ment az érték.

Ugyancsak fontos közös vonása a területnek, hogy igen kis létszámú a népessége. A számítások még abban az esetben is becsléseken alapulnak, ha – mint a defterekben és a dézsmajegyzékekben láthatjuk – felmérésen alapultak. A gondokról Kubinyi A., Káldy-Nagy Gy. és Dávid G. és a népességszámmal valamilyen módon foglalkozó más kutatók is írtak, de ahogyan Kubinyi A. írta, a „történeti kutatás nem nélkülözheti a demográfiai adatokat.”

Bagi G. fél évezredre számolta ki/becsülte meg a Közép-Tisza vidékének népességét. Szerinte a XI. században 8410-16 820 fő, 1495 körül 35 000 lélek élhetett tájunkon. Kubinyi A. 1495 tájára 14-17 ezres külső-szolnoki jobbágysággal (7-8 fő négyzetkilométerenként), s a Jászkunság egészére 20-23 ezer főt adott meg (3,7-4,2), amiből a jászok és a nagykunok is nagyjából 4-7 ezer fő körül lehettek.

A török hódoltság viszonylag békés időszakában, az 1560-as, 1570-es évek idején, az idevonatkozó defterek alapján mintegy 20 000 jobbágy élt a Közép-Tiszavidéken. A XVII. században a népesség nagyobb hányada eltűnt, elpusztult vagy elfutott. Az ország török alóli felszabadulása és a Rákóczi-szabadságharc után lassan és bizonytalanul indult meg a terület újratelepülése, illetve -telepítése. Soós I. azt írja: „Az új lakosság jelentős része most sem lesz egyszerre állandó lakos. Aki termékenyebb tájakat keres, meg a szökött jobbágy, aki régi földesura elől menekül, minden pillanatban készen áll arra, hogy továbbvándoroljon…”

Mutatja ezt az ideiglenességet az a tény is is, amely 14 Tisza-táji település lakóhely-statisztikájából derül ki: 749 lakóhely közül 484 kunyhó vagy verem, s a maradék csak a ház. A lakóhelyek 65%-a tehát igencsak ideiglenes „építmény”. Az 1720-28 közötti időszakban a Közép-Tiszavidék 56 lakott településén 16-17 ezer ember élt. A század végén 1782/87-es népszámlálás viszont már 114 715 lakost regisztrált ugyanazon a területen.

Annak, hogy dolgozatunk éppen a XVIII. század harmincas éveiig terjedő időszakot vizsgálja, éppen ez a népességszámban tapasztalható hatalmas ugrás az egyik oka. A másik ok a gazdaság kiépítését célzó központi és megyei szintű tervek kidolgozása és ennek alapján a kisebb-nagyobb vízépítési munkálatok beindítása (a jászsági, nagykunsági rendezések és a Mirhó-gát körüli munkálatok). Az a véleményünk, hogy az eddigi életkamrák további fennmaradásának feltételei gyökeresen megváltoztak, annak ellenére, hogy az áttörés csak a XIX. század közepén, a Tisza és mellékvizei szabályozásával, valamint a vasúthálózat kiépítésével valósult meg.

A vizsgált területet a következő egységekre osztottuk fel (lásd a térképen is):

1/ A Szolnok–Varsány–Kengyel életkamra

2/ A Jászsági életkamra

3/ A Nagykun életkamra

4/ A Tiszafüredi életkamra

5/ Az Abádi életkamra

6/ A Tiszaroffi életkamra

7/ A Fegyvernek–Kunhegyesi életkamra

8/ A Balaszentmiklósi életkamra (Törökszentmiklós)

9/ A Mezőtúri életkamra

10/ A Tiszazugi életkamra

11/ A Besenyszög-Kőteleki életkamra 

Az életkamrák rövid jellemzése

1. A Szolnok–Varsány–Kengyeli életkamra (Települései: Szolnok, Tiszavárkony, Tiszavarsány, Kengyel, Szanda, Derzsi, Nénye, Paládics)

A Tisza és a Zagyva találkozásánál alakult ki a legrégibb életkamra, amelynek nyugatra nyitott a határa, délen a Tisza Varsány–Vezseny közötti kanyarulata, keletre pedig az ősi Tisza-meder a Kengyel-morotva (tó) keleti ága övezte. Északra a Zagyva, illetve a Tisza szandai szakasza határolta, de ez a része szinte álladóan víz alatt volt. A szandai réten ugyan időről-időre igyekeztek használható utat létesíteni, fahidakkal, töltéssel, de vizsgált időszakunkban e terjedelmes mocsár mindvégig akadályozta Szolnok megközelítését. Ennek ellenére Szolnok, kiváló földrajzi helyzete miatt, újra-meg újra feléledt, s valamilyen központi szerepet, változó intenzitással ugyan, de játszott a Közép-Tiszavidék életében. A XI. században várispánság és vármegye-központ, amely ugyan nem volt nagy megye, és kezdetben a szolgálónépek falvai övezték. Amikor az igazgatási központ jellege gyengült, maga a település is visszasüllyedt a falvak közé, de Szűcs J. szerint „homályos pont… a régi ispáni „váraljai” település esetében … afféle népesebb hospestelepülésekre, vásárhelyekre lehet gondolnunk, amilyen sok van az országban”

Bár Kengyel is XI. századi település, de Varsánnyal együtt a XIV. század végén emelkedik fel, s Mohácsig mezővárosként léteztek Szolnokkal együtt. A mezővárosoknak ilyen tömörülése ilyen kis helyen nagy energiákat sejtet. Tény, hogy az Anjouk alatt a só szállítása és raktározása eddig nem látott erőre kapott, s Szolnok és Tiszavárkony ki is vette belőle a részét.  Kengyel és főként Varsány az európai gazdasági fellendülésnek a népességszám-növekedéséből profitáltak. A Tisza–Maros–Körös-köz hatalmas legelőiről szarvasmarhák tízezrei indultak Észak-Itália és Dél-Németország felé, egyik útvonaluk éppen (Mező)Túr–Varsány között szelte át megyénket. Olyan kifizetődő és erőteljes volt ez a szarvasmarhaexport, hogy egészen a 15 éves háborúig folytatták, s a török sem gátolta ezt a számára is jövedelmező kereskedelmet. A túri és varsányi földesúri családok támogatták a népessé váló mezővárosaikat, s ezen az úton haladt Szolnok is, amelyet a XV. század második felében a Pálóciak kezdtek el azzal a céllal fejleszteni, hogy uradalmi tömbjük déli részének központja legyen.

A történelem azonban keresztülhúzta a számításaikat. 1526 és 1541 után a török kiterjesztette hatalmát, s ennek folyamán elfoglalta a frissen felhúzott szolnoki várat is, melyben aztán egészen kiűzetéséig berendezkedett. Szolnok alkalmas volt a Tiszántúl egy részének őrzésére is, szandzsák-központ lett, állandó és népes katonasággal, és délszláv–török–magyar vegyes lakossággal. Megmaradt a város és környékének központi szerepe, a szolnoki, varsányi sóraktárak változó, olykor nagy forgalmat bonyolítottak le, Varsány kikötője pedig a török naszádok révje volt. 1573-74-ben és 1575-76-ban a szolnoki, varsányi és vezsenyi kikötők összes jövedelme 292-275 ezer akcséra rúgott. A bevételek 32-67%–a sókereskedelmi jövedelemből származott. Megmaradt tehát ennek az életkamrának az ereje, de nem csak a magyarokat, hanem a hódítókat is szolgálta. Kengyel mezővárosa teljesen délszlávvá lett.

A szolnoki életkamrát nem a gabonatermelése és az állattartása tette jelentőssé, bár Varsányból származó tőzséreket felsoroltak a váci és érsekújvári dokumentumok. A gabonatermelésre kevés adatunk van. 1548-ból származik az első értesülés török forrásból, amely szerint 72 család 405 mázsa búzát termelt meg, ami 5,62 mázsás átlagot jelentett. 1591-92-ben már csak 12 magyar család volt Szolnokon, akiknek a termelése túlzónak tűnik (53,4 q/család); bizonyára a szolnoki délszláv lakosság termelése is jelentkezik ebben az adatban. A többi településen is jelentős számban laktak még 1548-ban: Várkonyban 69 nős férfi, Nénén 25 család, Varsányban 1498-as az első népességi adat, amely szerint 86 család élt ott. 1537-ben 74, 1571-ben 100, 1591/92-ben 76 család alkotta a mezőváros közösségét. Varsány gabonatermelésben az életkamra élenjárója volt, 1591/92-ben 24,5-es átlaggal nem csak a saját szükségleteit fedezhette, de feleslegét el is adhatta. Kengyel mezővárosa ugyancsak sok búzát és árpát termelt még 1591/92-ben is, amikor már csak korábbi népességének fele élt ott (28 család). A búzatermesztés mellett a zab, árpa termelése jelentősebb állattenyésztésre utal a két bal parti mezővárosban. Természetes, de fontos volt még a települések halászata. Ugyancsak török adatok szerint minden települése fizetett haltizedet. A tiszai fahídon és a két szolnoki réven, de a kisebb réveken keresztül is állatok sokasága kelt át nyugati irányba.

A XVII. század a pusztulás kora volt e tájon. A kis életkamra is többször került a harcok sűrűjébe, így nem meglepő, hogy a XVIII. század elején újra kellett kezdeni a visszaköltözőknek az alapoktól. Az 1720-as évek végén Szolnokon 33 ház, 32 kunyhó és 14 verem szolgált a népesség szálláshelyéül. Varsány és Kengyel viszont nem éledt újjá, Várkonyba is csak nehezen tért vissza az élet.

2. A jászsági életkamra (települései: Berény, Alsószentgyörgy, Apáti, Ágó, Árokszállás, Boldogháza, Dósa, Felsőszentgyörgy, Fényszaru, Kisér, Ladány, Mihálytelke, Négyszállás)

A jászsági a térség gazdaságilag legjelentősebb életkamrája volt a vizsgált időszakban. Bár a Zagyva és a Tarna, keletre a Tisza elhagyott és élő medrei, a tájat beszövő mocsarak itt is nagy területet borítottak el vizükkel, ezek az árterek vízszintesen tagoltabbak, közöttük több járható és mezőgazdaságilag művelhető föld terült el. A török adatok tanúsága szerint a Közép-Tiszavidéken a Jászságban volt a legnagyobb a megművelt földek aránya: Jászberényben 10% fölött, a többi jász helység esetében 2-8% között.

A gazdaság relatív fejlettségének több oka is volt. A jászsági életkamra észak felé nyitott a Hevesi-síkra, viszonylag közel volt a Pest–Hatvan–Gyöngyös–Eger–Miskolc–Kassa országos főútvonal, amely keletre a kezdetektől az egyetlen fontos kereskedelmi út volt. Nyugaton a Zagyva, délen a Zagyva, a Hajta és a Tápió jelezte a határt, keletre viszont a Tisza és a Zagyva–Tarna vízrendszere igencsak felmérhetetlenné tette a települések külsőségének helyét. A jászok, letelepítésük után, kiváltságaik birtokában hamar beilleszkedtek a Magyar Királyság gazdasági rendjébe. A XIV-XV. században belső rétegződésük a következőképpen alakult: „közrendű jászok, akik nem függenek jobbágy módjára a kapitánytól”, a kapitányok csoportja, s az ezekből kiemelkedett, birtokadományt nyert országos nemesek.

Más életkamrákhoz hasonlóan a jászsági kamra településeit jellemző adatok is a török hódítás idejéből származnak, a népesség számának kiinduló adata azonban az 1495-ből származik, amelyet Kubinyi A. közölt, s Kocsis Gy. is elfogadott, és ennek alapján ők 8903-ra teszik a Jászság népességének lélekszámát.  A törökök az 1540-es évek elején terjesztették ki hatalmukat erre a vidékre, s az 1550-re datált, majd ma 1546-ra tett defterben már számba vették a Jászságot is, amelyet a kezdetektől szultáni khász birtokként kezeltek, szemben például a Nagykunsággal, amelynek településeit több náhijébe osztották. Bizonyára sokat nyomott a latban a Jászság (jászsági életkamra) gazdasági helyzete, összetartó képessége.

A népesség számát figyelemmel kísérhetjük a különböző török összeírások alapján, amelyek a családfők számát közlik. Eszerint 1546-ban 735 háne (3675 lakos), 1559-ben 1293 háne (6465 lakos) 1562-ben 936 háne (4680 fő), 1570-ben 1033 háne (5165 fő) lakott az ekkoriban még Jászfényszarut kivéve teljesen lakott Jászságban. A XVII. század vérzivataros időszakát Boldogháza, Borsóhalma, Jászágó és Négyszállás nem élte túl, s az 1699-es Pentz-féle összeírás 1155 családot talált helyben (5775 vagy 6930 fő).

Cseh G. szerint „valójában azonban sokkal többen élhettek itt, hiszen a gazdák jó része béreseket, cselédeket, gulyásokat, kanászokat, pásztorokat és egyéb … segítő személyeket foglalkoztattak…” 1713-ban 1105 gazdát vettek lajstromba, félszázzal kevesebbet, mint 14 évvel korábban. Ez a nagy életkamra, mint már utaltunk rá, gazdasági szempontból igen értékes volt a török számára, de 1596-ig az egri vár is keményen beszedte a járandóságait; erre a vár iratanyaga mellett a jászberényiek panaszlevelei is bizonyságul szolgálnak.

Mindkét fél hatalmaskodásaival is számolniuk kellett, de Kecskeméthez, Ceglédhez és Nagykőröshöz hasonlóan a berényiek is állták a sarat.

A gazdaság alapja a gabona termesztése és az állattartás volt. A gabonatermelés nagyságát tekintve Jászberény, Jászárokszállás és Jászkisér emelkedett ki, a többi település nagyjából az egyharmadát adta az összes búzának és kevertnek. Ezek a kisebb falvak nem különböztek jelentősen a többi életkamra településeitől, aminek az a magyarázata, hogy sem a földrajzi környezet, sem lakóik száma nem engedte meg a nagyobb vetésterületet. Minden életkamrára jellemző volt a hódoltság korában az, hogy a kisebb települések lakói az éppen elégséges mennyiséget termelték meg, a hiányokat a természetes, a lápos környezetből kiaknázható élelmiszer-alapanyagokkal pótolták. Az említett három nagy búzatermelő település határának nagy része alkalmas volt a szinte korlátlan (korukban ez nem jelentett azonban végtelen lehetőséget) vetésterület megművelésére. Különösen Jászberény élhetett a lehetőséggel, s az egész vidéken náluk volt a legtöbb bevetett föld (1570-ben 4149 kh), majdnem a fele az egész jászsági életkamra termőterületének (8671 kh). Nagy volt a különbség a bevetett terület százalékos részesedését tekintve is a települések között: Jászberénynek 10,48%, Alsószentgyörgynek 2,13%, Ladánynak 2,18% volt. A jászsági életkamra gabonafeleslege könnyen értékesíthető volt, akár Egerben, Gyöngyösön vagy Hatvanban, akár Nagykőrösön.

A XVI. század második feléből fennmaradt adatok alapján más gazdasági ágazatoknál jobban megismerhetjük a szarvasmarha, ló és juh exportját. Jászberény mind az 1560-as, mind az 1580-as években az alföldi marhakereskedelem egyik meghatározó mezővárosa volt, az elsők között szerepelt. Vácnál 3540, Érsekújvárnál 2212 szarvasmarhát, 2204 juhot és 103 lovat hajtottak idevaló tőzsérek a hatvanas években, húsz évvel később ugyan már kevesebbet, de még mindig jelentős mennyiséget, 1586-ban 417-et, 1587/88-ban 1750-et.  Jászberény mellett Jászapátiból 49 lovat (1561), Jászfelsőszentgyörgyről 353 marhát és 350 juhot (1563), Jászágóról 1586-88-ban 1266 marhát vittek át a vámon. A század nyolcvanas éveiben a szekerezésből is kivette részét a Jászság: Jászberényből 80 kocsi, Jászkisérről 1 kocsi haladt át a vámon.

Ez a két gazdasági ág a Jászberényt, Jászágót és Jászárokszállást körülvevő nagy, vízmentes térszínnek köszönhette virágzását, valamint annak, hogy a nagyobb népességű települések lakossága igen szorgalmasan élt és dolgozott. A jász életkamra lakossága a békésebb időszakban kitartott szülőhelyén, a 17. század zavaros eseményei is hellyel-közzel helyben marasztalta az embereket. A XVII. századi újratelepülés adatait elemezve a kutatók megállapítása szerint a Jász Kerület népességének 45%-a helyben lakó gazda volt, 55%-ot tett ki a beköltözők aránya. Ez mind a Nagykun, mind a Kiskun területek idevágó adatainál kedvezőbb volt.

3. A nagykun életkamra

A jászságihoz hasonlóan etnikai-közigazgatási egység, amelynek az a sajátossága, hogy a mocsarak három részre tagolták. A Tiszától távol, de a Tisza kiöntései és a fokokból kiinduló kisebb-nagyobb vízhozamú ágai hozták létre ezeket a lápos, alig járható vidékeket. Keleten az Árkus és a Hortobágy, középen az Oktalan–Üllő-laposa rendszer, nyugatra a Mirhó–Gyolcs-mocsár–Kakat vízrendszer, amely Bánhalma vidékétől keletre beletorkollott a Kara János mocsárba, amely a Kis- és Nagy-Sárréttel alkotott egységes lápot. A nagykun életkamra nyugatra nyitott, a Büdös-ér lehetett a határ Kuncsorba térségében. Az életkamra a kolbáz-széki kunok XIII. századi letelepítése után Külső-Szolnok és Heves vármegyék rovására terjeszkedni próbált ezen a termékeny, száraz vidéken, de ez a területfoglalás a megyék ellenállása nyomán megállt. Megmaradt viszont a Kunszentmárton központú nagykun rész a Nagy-Körös partjainál, amely területileg ezután is különálló egység maradt. Ez a kunszentmártoni vidék annyiban különbözött a karcag-kolbászi és kisújszállás-marjalakai két egységtől, hogy nagyobb gabonatermelésre alkalmas területe volt, s a török hódoltság idején területileg a gyulai szandzsákhoz sorolták.

A fentieknek megfelelően a három rész települései a következők. A karcag-kolbászi rész: Karczagújszállás, Kolbászszállás, Madaras, Asszonyszállás, Kápolnás, Orgondaszentmiklós, Magyarszállás, Bucsa, Ködszállás, Fábiánszállás. A kisújszállás-marjalakai rész: Kisújszállás, Marjalaka, Kis- és Nagyturgony, Móric, Mórickaba, Túrkeve, Túrkeddi, Túrpásztó, Póhamara. Utóbbi négy település közjogi állása sokszor változott a századok folyamán, Mezőtúrhoz való közelségük miatt természetföldrajzilag is átmenetinek tarthatjuk besorolásukat.

A kunszentmártoni részhez Bábocka, Mesterszállás, Homokszállás, Telekszállás és Öcsöd, Túrpásztó sorolható.

A nagykun életkamrát jóval zártabb egységnek tekintjük, mint a jászságit. A szakirodalomban vita folyt és folyik arról, hogy hogyan kapcsolódik be ez az etnikailag egységes, privilegizált terület a Közép-Tiszavidék egyébként is gazdaságilag fejletlen, belső perifériaként jellemezhető vidékének életébe. Az bizonyos, hogy a Pestről Szolnokon át Fegyvernek felé vezető út a Kakaton átlépve Bánhalmánál tovább is folytatódik keletre.  Az egyik vélemény szerint az út Madarason és Nagyivánon át kapcsolódik a Debrecen–Poroszló közötti forgalmasabb kereskedelmi útba, ez a mi álláspontunk is. A másik vélekedés szerint az út Bánhalma–Kenderes–Kisújszállás–Karcag, (Püspök)Ladány és Szoboszló érintésével ért el Debrecenbe. Ennek az elképzelésnek az a hátulütője, hogy több olyan széles mocsáron kellett volna átkelni, amelyeken legfeljebb lovas vagy gyalogos közlekedés képzelhető el, s az is rendkívüli körülmények között. A XVIII. század közepéig azonban a parasztok ökrös szekerekkel közlekedtek, s nem tettek másként a kereskedők sem, akiknek megrakott szekerei így sem mindig értek el rendeltetési helyükre. Még a XIX. századi Átány parasztja is azt mondta, hogy ahol egy lovat akarnak eltartani, ott helyette három ökröt is fel lehet nevelni.

Az árterek hasznosításáról éppen a Nagykunságból tudunk meg a legtöbbet, Györffy István és Szűcs Sándor jóvoltából. Ezt ehelyütt nem is részletezzük. Érdemes viszont a mezőgazdaság két területéről, a gabonatermesztésről és az állattartásról néhány szót szólni. Kevés adatunk van erre vonatkozóan, de Gyárfás I., Botka J., Pálóczi Horváth A., Selmeczi L., Sugár I. munkái  és az 1591/92-es defter alapján a XVI. században már kapunk valamelyes képet a mezőgazdaság helyzetéről.

A Szolnok elfoglalása utáni időkben több portyázás is elérte és megfélemlítette a Nagykunság népét. Az addig folytatott gazdálkodás adataink alapján rendkívül célszerűvé vált, mint a többi életkamrában is. A megtermelt mennyiségek általában a lakosság igényeinek szűkös kielégítésére szorítkoztak, adóik lefizetése után sok esetben alig maradt gabonájuk. Nyilván más, természeti forrásokból pótolták a hiányt. Az egri várhoz, a törökhöz adóztak, s utóbbinak a mértéke mintegy ötszöröse volt a magyar adó mértékének. Nem látszik valószínűnek, hogy felesleg maradjon ezek után. A kunszentmártoni vidéken azonban más volt a helyzet. Itt, a legnagyobb létszámú nagykun településen bőségesen maradt gabona, s ráadásul úgy néz ki, hogy Bábocka és Öcsöd vidékén is kunszentmártoniak gazdálkodtak, legalábbis részben. Erre az egy jobbágyra jutó megművelt terület nagyságából lehet következtetni. Úgy néz ki, számításaink szerint, hogy egy ember 5-8 holdat tudott megművelni a korabeli technikával, s a 20 mázsán felüli termés már meghaladta az egyéni földhasználat nagyságát. Hasonló lehetett a helyzet Karcag esetében is, ahol a századvégi defter szerint búzát alig termeltek, viszont az úgynevezett kevert – elsősorban állatok számára felhasznált – gabonát sokat. Ugyanakkor a körülötte lévő településeken, Asszonyszálláson, Kápolnáson, Magyarszálláson oly nagy volt a búza mennyisége, hogy azt csak úgy lehetett megtermelni, hogy karcagi gazdák is birtokolhattak és művelhettek ott földeket.

Ami a korabeli állattartást illeti, a birka minden háztartás környékén jellemző volt, adatok hiányában azonban elég nehéz a több juhot is tartó gazdák számát meghatározni. A szarvasmarha tartására részint a legelőgazdálkodásra utaló gyér adatokból, a felszántott területek nagyságából és az adóba leadott vaj mennyiségéből lehet következtetni. Ugyancsak árulkodó adat lehet a váci és érsekújvári adatok vizsgálata, melyekben a nagykun életkamrából csak Kuncsorba neve szerepel, 1588-ból 183 marha vámoltatásával. Amint azt az ezzel a témával foglalkozó szerzők megjegyezték, a vámjegyzékekben a hajtó tőzsér lakhelyét jelölték meg, de számos adat van arra, hogy egy-egy debreceni, túri vagy berényi hajtó más területekről is vásárolt állatokat, s ezeket az ő neve és származási helye alapján lehet azonosítani.

Az életkamra népessége az 1495-ös adatok alapján 5-6 ezerre tehető, az 1570-es évek elején 800 körül volt a családfők száma, 1577-ben viszont csak 562, 1591/92-ben 566. Ötös szorzószámmal 4000 körül lehettek a békésebb időkben, 1594/95-ben viszont az egri vár utolsó számadása a meginduló 15 éves háború hatását mutatja: három év alatt a Nagykunság népességének 30%-a elvándorolt. A XVII. század hadi eseményei olyannyira elnéptelenítették a nagykun életkamrát, hogy 1699-ben csak Karcagot és Madarast jegyezték fel lakott helyként, egyébként elpusztult a vidék. 1725-ben Karcag, Kunhegyes, Kunszentmárton, Túrkeve, Kunmadaras és Kisújszállás 15 éven felüli férfiainak száma összességében 923 volt. A Nagykunság osztozott a Jászság és a Kiskunság sorsában, s csak a „redemptio” után indult meg a nagyobb arányú fejlődés. Az életkamra kis falvai csak földrajzi nevekben maradtak fenn, a táj elnyerte a máig is jellemző, nagyhatárú mezővárosias formáját.

4. A tiszafüredi életkamra

A tiszafüredi életkamrát északról a Tisza, keletről Szabolcs vármegye és az Árkus mocsarai, nyugatról az Igari-tó-, Örsi-tó, Oktalan, vizei és mocsarai, délről pedig a Nagykunság határolta. Települései: Tiszafüred, Tiszaörvény, Domaháza, Tiszaszőlős, Tiszaigar, Tiszaörs, Nagyiván.

Az életkamra a mai megye északkeleti részét foglalja el, tengelyét a Debrecen–Poroszló–Heves–Gyöngyös kereskedelmi útvonal alkotta, amelyen a középkorban közepesen élénk forgalom lehetett Nagyvárad (a települések ehhez a püspökséghez is tartoztak egy időben) és Erdély felé. Valószínű, hogy (Mező)Túr–Fegyvernek–Bánhalma–Madaras felől, vagy fordítva, a túri vásárok felé is eléggé jelentős forgalom lehetett alkalomadtán. Különösen Örvény és Füred számára volt fontos a közlekedés biztosítása, amint erre középkori adatok is mutatnak. Az örvényi és poroszlói vám azonban a török korban kereskedelmi forgalmat nemigen bonyolított le, adatok nem szólnak erről. A török hódoltság előtti évtizedekben a gabonatermesztés és az állattartás (különösen a juhé) is hozzájárult ahhoz, hogy Tiszafüred a mezővárossá válás határára érkezett. Nagyiván búzatermesztése volt a legnagyobb mértékű, lakóinak több mint fele módos paraszt volt. 

A XVI. században a viszonylag védett életkamra mindvégig kétfelé adózott, 80-120 között volt családfőinek száma. A kezdetben (1548) kielégítő termelési adatokkal rendelkező terület népessége nem csak megfogyatkozott, hanem el is szegényedett. A török előtti dézsmaszedők még 48 gazdag parasztot találtak itt, ám 1583-ban már csak kettő élt a térségben. Erre az életkamrára is jellemző N. Kiss I. kishevesi járásra adott jellemzése: „…a kishevesi járásban erős a jobbágyság fluktuációja. 1579-ben 1576-hoz képest … a járás népességének 59%-a újonnan bevándoroltakból állt. Az eredeti (törzslakosság) mintegy fele elpusztul vagy megszökik 3 éven belül.” Akik maradtak, elsősorban szegény parasztok, zsellérek. Az állattartásra a birka tenyésztése jellemző, bár a hódoltság korai időszakának nagyállat-tartását tiszaszőlősi adat valószínűsíti: 1560-63 között innen 138 szarvasmarhát tereltek a váci vámra. A XVII. században csak életnyomok mutatnak arra, hogy időnként és alkalmilag meg-meghúzzák itt magukat az emberek. A XVIII. század elején hasonló a helyzet, mint a térség más tájain is, Tiszafüred azonban valamivel hamarabb éled, 1728-ban már 44 ház, 46 kunyhó és 50 verem szolgál a 157 családfő számára (a fele földnélküli zsellér).

5. Az abádi életkamra

Nevezhetnénk akár a tiszafüredi ikerkamrájának is, mert tőle nyugatra az Oktalan–Üllő mocsarak választják el utóbbitól. Tiszaderzs és Tiszaszentimre e mocsarak által körülvéve akár egyikhez, akár másikhoz is tartozhatott. Északon a Tisza, nyugaton a Mirhó–Gyolcs– Kakat határolta, délen pedig Tomaj és Kunhegyes vidékén talán ez utóbbi nagykun kötődésével magyarázhatjuk az elhatárolást. Községei: Abád, Szalók, Tiszaderzs, Szentimre, Szentgyörgy, Taskony. Ennek a kamrának a tengelye az abádi révhez vezető ősi út, amelyet Anonymus államalapítás előttinek tartott. A réven átvezető észak-déli irányú út forgalma a középkor első évszázadaiban nagyobb lehetett, mint a tiszaörvény–poroszlói révé, mert az Árpád-kori páli vásárok és az ugyanolyan réginek tekinthető fegyverneki vámhely szabályzata ezt sugallja. A tatárjárás után ugyan csökkent a jelentősége, de a XIV. században lefolytatott per az abádi rév visszaállításáért azt mutatja, hogy az új gazdasági viszonyok között fontossá vált a hely. A XVI. században a török hódítók számára már nem volt fontos az üzemeltetése, magyar birtokosai elmenekültek, az életkamra elveszítette ezt a fontos utat.

A hódoltsági időszak első félszáz évében hasonló elszegényedési utat járt be ez a terület is, mint a vidék más életkamrái. A búzatermelés csökkenésével, a földtelen parasztok számának szaporodásával, az állatállomány visszaesésével felértékelődtek az ártér „adományai”. A Tisza mellett mindvégig jelentős lehetett a fokgazdálkodás, amelynek nyomai a XVIII. századi térképeken is láthatók. A parasztság számában itt is minimálisra redukálódott a gazdag parasztoké, megnőtt a „kereszténypénzes” és zsellér jobbágyok aránya. Bár a török adószedők még 1591/92-ben is jelentős népességet találtak, s aránytalanul nagy adót igyekeztek rájuk kivetni, ez nem volt reális, és a népesség a háborús borzalmak elől – bár ezt a vidéket inkább csak közvetve érintette – elmenekült.

A XVII. század itt is a vegetálás időszaka volt, ahonnan ráadásul nemigen lehet megfelelő adatokhoz sem jutni. Az 1700-as évek elején a többi településhez hasonlóan az abádi életkamra falvai is lassan keltek életre, lakosságuk könnyen továbbszivárgott, népességük a század első felében alig gyarapodott. Abádon és Szalókon 17-17 lakóhely, Derzsen 24, Szentimrén 34 házikó állt 1728-ban. Jellemző módon a védettebb helyek népesültek be előbb. A visszatelepedők szegények voltak, sok volt köztük a gyalogjobbágy, a földnélküli zsellér. 

6. A tiszaroffi életkamra

A tiszaroffi életkamrát a Tisza félkörben öleli, északról és nyugatról. Keleten a Gyolcs-mocsár választotta el az abádi életkamrától, délen pedig Fegyvernek mezőváros határolta. Itt is található egy rév, a roffi, de fontossága sem a tiszafüredi, sem az abádi révével sem vetekedhetett. Miután a Tisza Roffot egy fél ellipszissel veszi körbe, északra és délre is volt átkelő, de mindkét irányban eléggé rosszak voltak a továbbjutás feltételei. Négy falu, Tiszaroff, Tiszabura, Tiszagyenda és Tiszabő alkotta az életkamrát. Bő, Gyenda és Roff lakossága a XVI. században nagyjából egy szinten mozgott, 20-40 családfő élt egy-egy faluban. Tiszabura viszont kisebb volt, valódi zsáktelepülés, viszont az abádi életkamra Derzséhez hasonlóan egyfajta menekülési lehetőség is volt más települések lakosai számára egy-egy meglepetésszerű török vagy magyar portyázó támadás során. A tiszaroffi életkamra gazdasága hasonló volt az előző két életkamráéhoz, de sem az állattartásban, sem a gabonatermelésben nem produkáltak különlegeset, hanem megelégedtek a túléléshez szükséges termékek előállításához. Fegyvernek közelsége azonban a két délebbi településre, Bőre és Gyendára hatott, valamivel népesebbek és tehetősebbek voltak az átlagnál, bizonyára többet is járhattak a fegyverneki sokadalmakba. A XVII. században védettsége révén valamivel több lakosa maradt, mint más életkamráknak. Az 1700-as években Tiszaroff gyorsan fejlődésnek indult, de Bura például csak az 1740-es évek elején népesült be, Gyenda pedig pusztán maradt, Fegyvernekhez hasonlóan.

7. Fegyvernek-kunhegyesi életkamra

A Fegyvernek-kunhegyesi hosszú évszázadokon keresztül az egyik legfontosabb életkamra volt, amelynek Fegyvernek, (Kun)Hegyes, Bánhalma és Kenderes voltak az állandó alkotórészei. Nyugatról a legvilágosabb a határvonala, ez a Tisza. Északon az abádi és a roffi életkamrák határolják, a közéjük ékelődött választóvonal a Gyolcs-mocsár és a Kakat folyása. Délen és keletre a kunsági területek és a Kara János mocsár határolták. Történészeink azt feltételezik, hogy a korai királyi ispáni várszervezethez tartozó fegyvernökök faluja lehetett, amely két évszázaddal később már nem erről, hanem a kereskedelmi szerepét bizonyító vámszabályáról lett az utókor számára nevezetes. A Büdös-éren – s nem a Tiszán – felállított vám az akkoriban fontos kelet-nyugati, illetve a délről (Mező)Túrról jövő út találkozásánál, térségünk legfontosabbnak tűnő gazdasági objektuma volt. Innen Abád és Roff felé, valamint Bánhalmán keresztül Madaras irányába lehetett eltérni, hogy Poroszlón keresztül északra, vagy keleti irányban Debrecenbe (vagy vissza) jussanak el a termékek. Ennek a kiváló földrajzi helyzetnek megfelelően települései (Fegyvernek, Kunhegyes, Tomajmonostora, Bánhalma és Kenderes) népesek voltak – kivéve Szakálost – a XV. század végén, s a hódoltsági időszakban elszenvedett veszteségeik ellenére jelentős mezőgazdasági tevékenységet is folytattak, és állattartásuk is kiemelkedett a környezetből, különösen az 1560-as években, amikor Fegyvernekről 527 szarvasmarhát hajtottak át a váci vámhelyen. De 1586-ban is 160 ökröt jegyeztek be az elszámolási naplókba, Érsekújvárott, és a közeli kun település, Csorba legelőiről is 153-at hajtottak nyugat felé. A gabonatermelést a Szolnoki-löszöshát keleti részének szinte korlátlan mezői biztosították. Ennek ellenére nem emelkedtek ki, mert az állandó veszélyhelyzet, a fegyverneki vásárok csappanó látogatottsága nem kedveztek a távolsági kereskedelemnek. A viszonylag kevés adat azt bizonyítja, hogy a parasztság életviszonyaiban még Fegyverneken belül is komoly eltérések voltak. 1548-ban még 63 gazdagparasztot vettek számba a dézsmaszedők, 1583-ban már csak 13-at jegyeztek fel. Ugyanez volt a helyzet a többi településen is. 1548-ban 247 családi gazdaság adózott, 1583-ban 157.

Bármennyire is nagy határai voltak a fegyverneki életkamra településeinek, mégis érintkeztek a mocsarakkal, így az ártéri gazdálkodás feltételei itt is adottak voltak. Különösen nagy szükség volt erre a XVII. században, amikor ez a nyitott életkamra a fő hadmozdulatokat kísérő rablócsapatok akciórádiuszába került. Megszűntek a folytatólagos életvitel lehetőségei, s az 1700-as évek elején pusztaság fogadta az arra látogatókat. Fegyvernek évszázadokra pusztasággá vált, és bár új földbirtokosai betelepítettek még német ajkú lakosokat is (Svábfalu), régi fényét nem tudta visszanyerni. Kunhegyes a nagykun közösséggel osztozott, és a redemptio után egyik oszlopos tagjává vált. Kenderes is visszanyerte lakosságát, Szakállas és Bánhalma viszont elvesztette azokat az energiáit, amelyek a középkori századokban éltették. 

8. A balaszentmiklósi (törökszentmiklósi) életkamra

A balaszentmiklósi (törökszentmiklósi) életkamra besorolása egyike a legkritikusabbaknak. Északon ugyan a Tisza és mocsárvilága határolta és ölelte körül (például Balát vagy Püspökit), nyugatra a Kengyeli-morotva, keletre pedig a Büdös-patak (ér) határolta, délen ugyanakkor a túri életkamra összeér a szentmiklósival. Talán az a tény, hogy a túri kamra önállóan is teljes egységet képez, valamint Szenttamás szorosabb kötődése a tőle északra fekvő területekhez, valahol a két Pó és Szenttamás között lehet meghúzni a vonalat. Települései: Bala, Püspöki, Szajol, Tenyő, Szenttamás és Balaszentmiklós. A szolnoki életkamra mellett erről az életkamráról vannak legrégibb adataink, Püspöki és Tenyőmonostora XI. századi létezésére. Püspökinél már ebben az időben rév állt, amely a kelet-nyugati irányú forgalmat segítette. Feltevések szerint a szandai mocsarakat megkerülve erre (is) vezethetett a Körös és Fegyvernek felé vezető utak közös szakasza, a szandai mocsáron való átkelés ugyanis még a XIX. században is kemény vállalkozás volt. Az életkamra központja Balaszentmiklós, amely már a késő középkorban is központi hely lehetett, bár hatása bizonyára nem terjedt környezete (életkamrája) területein túlra. A XVI. században, a szolnoki vár eleste után hamar a török ellenőrzése alá került, s fel is építették Balaszentmiklóson a Szolnok elővárának számító palánkot, amely azonban még ebben a században elvesztette jelentőségét. Népessége a török időszakban megcsappant, de a magyar adószedők még 1583-ban is 56 adóalanyt (családfőt) találtak. Szenttamás gabonatermelése és bizonyára jelentős állattartása révén találtatott népes településnek, melynek sebezhetősége azért igen nagy volt, egy-egy portyázó csapat megjelenése után akár negyedére is csökkent a népessége. A balaszentmiklósi életkamra kétarcú, s ebben a szomszédos túri is hasonlít hozzá. A központtól északra elterülő mocsár védelmében Bala, Püspöki és Szajol kis népességű települései húzódtak meg, ahová – a korabeli dokumentumok tanulmányozása alapján mondhatjuk – a kor zavarosabb időszakaiban a nyitott területek jobbágyai is behúzódhattak. A XVII. század viszontagságai után sorsuk a többi településéhez hasonlóan alakult. Az akkor már Törökszentmiklósnak nevezett település viszonylag gyorsan benépesült, de nem maradt üresen Szajol és Püspöki sem. Bala és Szenttamás viszont nem épült újjá, önálló községként nem szerepelt.

9. A túri életkamra (Mezőtúr és vidéke)

A Körös–Berettyó vidékének életkamrája a megyehatár szélén. Délről és keletről a két folyó által kialakított és táplált mocsarak határolták, nyugatra a Nagykunság déli részei, valamint a békési települések külsőségei vették körül. Északra viszont nyitott volt, s az itt fekvő földek mind gabonatermelésre, mind külterjes állattartásra rendkívül alkalmasak voltak. Központja (Mező)Túr, amely érdekes módon Pallasz Athénéként, teljes fegyverzetében kerül elénk a történelem homályából. A XIV-XV. századi fejlődés eredményeként mezővárosi rangot ért el Tiszavarsánnyal együtt. Ennek alapja az a kiváló kereskedelem-földrajzi helyzet volt, amire már Szűcs J. is utalt, bár Túr nevének említése nélkül, amikor az Erdélyből a Sebes-Körös völgyében Váradon át vezető és Budára tartó kereskedelmi (só)útról írt. Ez a kereskedelmi út teremtette meg a túri és varsányi sokadalmak (vásárok) lehetőségét, melyeknek oly nagy volt a vonzása, hogy Kassáról, Budáról, Váradról és a Maros környékéről is érkeztek eladók és vevők. Kubinyi A. a dolgozatunkban tárgyalt térségünk legerősebb mezővárosának sorolta rendszerében, melynek az egész tiszántúli részen erős kisugárzása volt. Népességét 3000 fő körülire tette, s amennyiben fellelhető névsorait böngésszük, kereskedelme mellett kézműipara is jelentősnek tűnik. A hódoltság idején szultáni khász város volt, kiemelték tehát a többi település közül, bár utóbb a szolnoki szandzsák túri náhijéjának központja is lett. Az 1591/92-es defter szerint 407 családfő élt akkoriban itt (ez mintegy 2000 lakost jelenthetett), heti- és országos vásár után fizetett illetéket, malmai, halászó helyei is jövedelmeztek. 292 750 akcsényi átalányt fizettek a kincstárba. Gabonatermeléséről nem sokat tudunk, az 1563-as dézsmajegyzék szerint a lakosok háromnegyede kereszténypénzes volt, aki földet művelt, az viszont olyan kevés termés után adózott, hogy az semmire sem lehetett elég. Annál fontosabbnak látszik a fennmaradt dokumentumok szerint az állattartás. Ha nem is érte el a jászberényi nagyságot, 1560-ban 217, 1563/64-ben 1612, 1586-ban 2482, 1587/88-ban 5311, túri hajtók által terelt szarvasmarhát vámoltak el az érsekújvári hídnál. 1586-ban 36, 1588-ban 46 alkalommal szekereztek át ugyanott túri tőzsérek. Az életkamrához tartozott Bánréve (nevéből adódóan révvel), Túrpásztó, amely 1548-ban még igen népes és gazdag falu, valamint Túrkevi, Túrkeddi, Póhamara falvak, amelyek ekkoriban még külső-szolnoki, majd hevesi falvak voltak, s csak a XVII. század kaotikus viszonyait követően kerültek át a Nagykunsághoz. Mind Túr határában, mind a többi településen fontos megélhetési forrás volt a halászat, akár az élővizekből, akár a defterekben is említett halastavakból.

10. A tiszazugi életkamra

A tiszazugi életkamra a túri és a kunszentmártoni kamráktól nyugatra, a szolnokitól délre terült el, ahol a Nagy-Körös a Tiszába torkollik, amely egy csúcsára állított háromszöget formáz. Északi része a Szolnoki-löszösháttal szomszédos, és különbözik a déli részétől, falvainak határa nagyobb, s bár a mocsaras részek itt sem kisebbek, de a szárazabb területekhez képest mégis annak tűnnek. Települései: Tiszaföldvár (ebben az időszakban Martfű pusztával együtt), Cibakháza, Nagyrév, Tiszainoka, Tiszakürt, Tiszaság és Tiszasáp, Tiszasas, Tiszaug, Csépa, Szelevény, Istvánháza, Gyalu. Az életkamra településeinek egy részét már a XI. században is említették, korán lakott terület lett tehát, mintegy demonstrálva számunkra azt, hogy ezer évvel ezelőtt más szempontok szerint telepedtek le az emberek. A déli rész a két folyót kísérő mocsarak miatt egészen a XX. századig megtartotta archaikusabb jellegét, Tiszaföldvár és környéke viszont már a középkor végén bekapcsolódhatott a Közép-Tiszavidék kereskedelmébe. Mind a Duna-Tisza közére, mind a békési tájakra nyíltak átjárási lehetőségek, amelyekkel többé-kevésbé élhettek az itteni lakosok. Az egész vizsgált időszakra jellemző viszont az, hogy népessége a 2000-2500 főnél soha nem volt több, a fenti értéket is a vészterhesebb időszakokban érhette el, amikor más tájakról ide menekültek az emberek. Gabonatermesztésre a föld 2-3%-át használták fel, állatok tartására ennek 3-5-szörösét. A török hódoltság idején az 1560-as és 1580-as években Földvárról, Inokáról és Kürtről hajtottak marhákat és lovakat a váci és érsekújvári vámhelyekhez. A magyar és török adójegyzékek szerint is minden falu adózott halászata után. Szabó Lászlónak a XIX. századi Tiszazugról írott könyvében színes képet kaphatunk a tiszazugi életformáról, amely még akkoriban is hasonlíthatott a kétszáz évvel korábbi időszak életéhez. A XVII. századot csak Tiszakürt vészelte át megszakítás nélkül, a többi falu kisebb-nagyobb időre lakatlanná vált. Míg a déli részen Sáp és Ság pusztult csak el, az északi részen Gyalu és Istvánháza módosabb települései váltak a pusztítás martalékaivá. Az 1700-as években lassú visszatelepülés, -telepítés indult meg, ami nem hozott gyökeres változást a lakosság korábbi életviszonyaiban, csak akkor lendült meg a gazdaság fejlődése, amikor a földesúri gazdaságok bekapcsolódtak a termelésbe.

11. A Besenyszög–Tiszasüly–Kőtelki életkamra

Korszakunk egyik legjobban körülhatárolható életkamrája volt ez, amely Szolnoktól északra a Zagyva–Tarna rendszertől a Tiszáig tartott. Mindkét irányból ide gyűlt össze az áradások vize, sőt egyes helyeken, így Nagykörűnél és Fokorúnál még a közepes vízállásnál is utánpótlása volt a terület mocsarainak. A két végvonal között a Millér (Mélyér), Árpás-ér és a György-ér, valamint ezek mellékerei valóságos kusza hálózatot alkottak, így igen kevés volt a megművelhető föld csakúgy, mint a legeltetési lehetőség. A vizes legelőkön elsősorban juhokat tartottak. Települései: Szeg, Szentiván, Alcsi, Fokorú, Doba, Kőtelek, Nagykörű, Tiszasüly és Kürt. A török hódoltság idejéből rendelkezünk népességadatokkal: 1546-ban 140 családfő, 1583-ban 171 gazda adózott. A nyugati részen, a Jászság felé Alattyán, Mizse és Szászberek népe élt. Ezek a falvak köztes, átmeneti települések voltak, eleinte népesebbek, majd a zavarosabb időkben bennük is megfogyatkozott a lakosság létszáma. A népesség száma a hadi események függvényében mozgott, igen mozgékonyak voltak az emberek, hiszen közel voltak azért Szolnokhoz, a Zagyva völgyében pedig török és magyar fosztogató csapatok is rendszeresen megjelentek.

Alattyán és Mizse kivételével a megtermelt gabona mennyisége éppen elegendőnek vagy elégtelennek mondható. Ezek a falvak az ártéri gazdálkodás tipikus terepének tekinthetők, még a tiszazugi falvaknál is jobban, mert a megközelítésük, kereskedési lehetőségük igen korlátozott volt. Esetleges feleslegeiket a szolnoki vár népessége bizonyára mohón vásárolta fel. A települések népességének és az azzal összefüggő gazdasági életének változatosságára Tiszasüly a legjobb példa, amelybe a vész idején eredeti lakosságának a duplája is beköltözhetett, majd a nyugalmasabb időkben ismét kisebb lett az emberek száma, és ennek megfelelő lett a gazdaság teljesítőképessége is.

Gondolatok és felvetések az életkamrák felsorolása után

A közép-tiszai térség még eme rövid áttekintése – ennek megfelelően vázlatossága – is kérdéseket vet fel a földrajzi környezet és a rajta élő népesség kapcsolatáról. Számunkra az alapkérdés az: miért életkamra, miért nem településhálózat? Ezzel kapcsolatban Beluszky P-től idézek egy félmondatot: „a településtörténeti irodalom egyik közhelye, hogy az alföldi tájak „faluhálózata” a középkor folyamán nem különbözött az ország más tájainak településrendjétől.” Gondolatmenetünk a „faluhálózaton” akadt meg, mint a jelek szerint a jeles szerzőé is, aki idézőjelbe tette ezt a fogalmat. A falvak sűrűségével nincs gond, Beluszky hivatkozásai és térségünkben Pálóczi Horváth A. munkája is ezt igazolja. A hálózat feltételezi a kapcsolatokat a települések és a tájak, régiók között. Ennek erőssége tájanként és koronként változó volt, ezt igazolják a dolgozat korábbi sorai is. Ugyanakkor azt látjuk, hogy – vizsgált tájunkon különösen – a falvak csoportjai az őket szétválasztó természeti és társadalmi (privilegizált – megyei) erők miatt különálló részeket (nevezetesen életkamrákat) alkotnak. Ezek különböző mértékben kapcsolódnak a nagyobb egységekhez (megye, régió stb.). A Közép-Tiszavidék esetében külön súlyosbító tényezőként értékelhetjük a belső periféria-jelleg érvényesülését az ország munkamegosztásában. A terület nem kínált olyan előnyöket, eszközöket, termékeket az ország számára, amelynek felhasználása érdekében megérte volna erőfeszítéseket tenni a mindenkori hatalmi szervezet számára. Nem véletlen, hogy azok az életkamrák emelkedtek ki, amelyek ennek a természeti adottságoktól erősen sújtott tájnak a szélén, a nagyobb utak mentén helyezkedtek el (szolnoki, berényi életkamrák). A hátrányos helyzetet bizonyítja a helyben lakó népességre telepedő igazgatási struktúrák mozaikszerűsége is. A kunok és a jászok letelepítése csakis olyan vidékre történhetett, amelynek lakottsága csekély, megközelíthetősége problémás, kapcsolati energiái pedig nehezen kibontatkoztathatók voltak. Amikor a Közép-Tiszavidék virágzott, azt két tényezőnek köszönhette a vidék: a tiszai sószállítás erőteljes megújulása a 14. században, és a szinte vele párhuzamosan kétszáz éven keresztül virágzó alföldi szarvasmarhaexport beindulása, amely szerencsésen átszelte a vidéket.

Mi lehetett tehát a további akadály a táj számára? Az Árpád-kor végén regenerálódó településrendszer egymagában véleményünk szerint nem volt elegendő a felvirágozásra. A 15. században a földesúri szándékok ugyan elindítottak egy felfelé vezetőnek vélt tendenciát, de a 16. század történelmi eseményei megszakították azt.

A kulcsot a népesség számában véljük felfedezni. A XV. század végéig lassú, visszaesésektől sem mentes növekedést feltételeznek a kutatók, majd becsült adatok, és a némi korrigálásra szoruló, de már adatokon alapuló számítások is azt mutatják, hogy 1495-1730 között a területen nagyjából ugyanannyian éltek – kivétel persze a XVII. század, melynek kataklizmái szinte eltüntették a népességet a Közép-Tiszavidékről. Tehát nagyjából ugyanazzal a 20-35 ezer fővel számolhatunk, 3-10 fős népsűrűséggel. A népesség 50-60%-a lehetett munkára fogható. A hódoltságkori defterek szerint mintegy 4000 családfő, ennek megfelelően ennyi paraszti gazdaság élt a területen. A 117 településen a mezővárosokkal együtt 33 családfő/település (165-190 fő), mezővárosok nélkül 23 családfő/település (116-145 fő) az átlag. A XV. század végén, a nagy háborúk előtt talán 20-25%-kal volt nagyobb a népesség. A XVII. század elejének lassú és bizonytalan népességvándorlása idején is ugyanennyi parasztsággal számolhatunk.

A parasztság belső vagyoni összetételére a Heves megyéhez csatolt ún. kishevesi járásból tudunk fél évszázadon át követhető adatokat elemezni:

1548-ban, a szolnoki vár elfoglalása előtt négy évvel a járás községeiben 181 kereszténypénzes (földnélküli), 77 zsellér, 191 pauper (szegény), 130 féltelkes, 231 gazdag paraszt, összesen 810 paraszti gazdaság volt. 1583-ban, az utolsó teljes dézsmajegyzék szerint 99 kereszténypénzes, 226 zsellér, 195 pauper, 73 féltelkes és 23 gazdag paraszt élt ugyanezeken a településeken (összesen 616 fő). A népesség 25%-kal kevesebb, a tehetősebb két réteg részesedése 45-ről 18%-ra esett, a teljesen elszegényedettek aránya 31-ről 51%-ra nőtt. Ezek az adatok azért fontosak, és támasztják alá mondandónkat, mert igazolják, hogy a térségben – a Jászságot kivéve – a munkaerő vonatkozásában nem volt meg a lehetőség a változtatásokra. Ha csekély volt a gazdálkodásra alkalmas munkaerő, csekély volt a termelés mennyisége is. Termelőeszközökkel és az azok mozgatására alkalmas állatállománnyal (ökrök, lovak) csak a gazdagabb parasztok rendelkeztek, a szegényebbek csak hozzájuk dolgozhattak be. A XVIII. század elején Soós I. adatai alapján a szolnoki Tiszatájon a gazdák 4%-ának volt 6 ökre, 47%-ának 2-4 ökre (ők „cimborában” dolgoztak), és 49%-ot tett ki a gyalog jobbágyok és földnélküli zsellérek aránya.

Itt jutottunk el a gazdálkodás és életmód kontinuitásához. A falvak lakossága az egész vizsgált időszakban szinte hasonlóan élt, táplálkozott, nem sokat változhattak a felszerelései, az eszközrendszere. Ez a mozdulatlanság nem volt általános, a mezővárosok, az Alföld peremvidékei tudtak fejlődni. Önkormányzatuk (térségünkben Jászberény, Mezőtúr esetében lehet ezek tevékenységét kimutatni), részben megmaradt közigazgatási önállóságuk (peremterületek) lehetővé tette a fejlődést még a zord időszakokban is. A vizektől szétszabdalt, uraitól, papjaitól, nemesi vármegyei tisztségviselőitől messzire került (mert ezek a Királyi Magyarország területére menekültek), magára maradt népesség az elemi egységekben, az „életkamrákban” találta meg a továbbélés lehetőségeit. Tette ezt úgy, hogy népessége még a jobb időszakokban is folyamatosan cserélődött, törzslakossága egyre fogyott, a XVII. században pedig szinte teljesen kipusztult, így aztán a zártabb életkamrák a menekülést és az élet továbbvitelét kínálták.

Irodalomjegyzék:

ANDRÁSFALVY B. (1973): A Sárköz ősi ártéri gazdálkodása. Vízügyi Történeti Füzetek 6.

ÁGOSTON G. (1988): A szolnoki szandzsák 1591/92. évi összeírása I. Zounuk 3. 221-296.

ÁGOSTON G. (1989): A szolnoki szandzsák 1591/92. évi összeírása II. Zounuk 4. 194-294.

BAGI G. (2009): Megjegyzések Jász-Nagykun-Szolnok megye területének népességszámához a honfoglalástól a török hódítás koráig. Szolnoki Tud. Közlemények XIII. 1-9.

BELUSZKY P. (2001): A Nagyalföld történeti földrajza. Pécs, Dialóg Campus

BENEDEK GY. - ZÁDORNÉ ZSOLDOS M. (1998): Jász-Nagykun-Szolnok megyei oklevelek 1075-1526. J-Nk-Sz Megyei Levéltár Közleményei

BOTKA J. (1988): Latin és magyar nyelvű források a Jászság XVI-XVIII. századi történetéhez. SZML Füzetek. 181-237.

CSEH G. (2017): A Pentz-féle összeírásról. In: A Jászkunság 1699-ben. Szerk.: Szakál Aurél

DÁVID G. (2005): Békéscsaba története a török korban. In: Pasák és bégek uralma alatt. Bp. pp. 97-183.

DÓKA K. (1982): Gazdálkodás a Tisza árterein a XIX. század első felében. In: Agrártörténeti Szemle 1982. pp. 277-303.

DÓKA K. (1997): Körös és Berettyó vízrendszer szabályozása a 18-19. században. Békés MLT

DUNKA S. - FEJÉR L. - PAPP F. (2003): A Közép-Tiszántúl vízügyi története. Vízügyi. Tört. Füz. 16.

FÉL E. - HOFER T. (1997): Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Bp. Balassi

FODOR F. (1942): A Jászság életrajza. Bp.

FRISNYÁK S. (1995): Az Alföld kultúrgeográfiai korszakai. In: Tájak és tevékenységi formák. pp. 141-159.

FRISNYÁK S. (2016): Egy felvidéki életkamra: Abaúj-Torna vármegye regionális szerkezete. 1785-1920. Történeti Földrajzi Közlemények 2016.2. 106-120.

GLASER L. (1939): Az Alföld régi vízrajza és a települések. Földrajzi Közlemények 4. pp. 297-307.

GYÁRFÁS I. (1870-1885): A jászkunok története. I-IV. Kecskemét

GYÖRFFY I. (1922): Nagykunsági krónika

GYÖRFFY L. (1956): Adatok az Alföld törökkori településtörténetéhez (Az 1571-es szolnoki török defter fordítása). Jászkunság Füzetek 4. Szolnok

HEGYI K. (1988): Jászberény török levelei. SZML Füzetek, pp. 7-180.

KÁLDY-NAGY GY. (1968): Statisztikai adatok a török hódoltság