Katedra-Trade '97 Kft.

Szerző: Veresegyházi Béla

 Ebben a terjedelmes kötetben az érdeklődési és tevékenységi körömbe tartozó hevesi és közép-tiszavidéki települések társadalmi és gazdasági viszonyai mellett – eredetileg számomra mellékesen – a beregi táj jobbágygazdaságainak helyzetét mutató számadatok is szerepelnek. A 16. század második felére – mint azt a történelmünket ismerő minden ember tudja – az ország középső része a Török Birodalom fennhatósága alá került, és a 17. század végéig ez a helyzet nem változott meg. A kutató óhatatlanul kíváncsi lesz, miközben a számadatokat értelmezi, az elfoglalt és kétfelé is adózó területek népessége, gazdasága és a Magyar Királyság kötelékében maradt területek fejlődésével kapcsolatos kérdésekre adható válaszokra. Én is így jártam, s a dolgozat végén rövid összehasonlítást is teszek a két terület között, ugyanakkor be kell ismerni, hogy ez a problémakör nagyobb lélegzetű kutatást igényel a későbbiekben. Jelen munka maximum egy vázlat a következő időkre.

Bereg megye 16. századi fejlődésének előzményei

A Magyar Királyság északkeleti szegélyén, a ma Ruténföldnek, Kárpátaljának (Ung, Ugocsa, Máramaros és Bereg) nevezett területen, mint nagyobb egységen belül kialakult megye természeti viszonyait, történeti tájtípusait bemutatták, humanizációját és tájhasználatának történeti fejlődését Frisnyák Sándor, Csüllög Gábor és Horváth Gergely már elvégezték, ebből számunkra most csak annyi a fontos, hogy a Tisza és mellékfolyóinak termékeny síksága és a hegyvidék kettőssége  határozta meg a népesség megtelepedésének és gazdálkodásának lehetőségeit.

A Borsova határvármegyéből (mely jóval nagyobb volt, mint a későbbi Bereg vármegye), amely „már a XI. századtól kezdve az Árpád-házi királyok vadászó területe volt”, a tatárjárás után alakult ki Bereg vármegye. A 13. század végére Bereg már nemesi vármegye, ispánnal, szolgabírókkal, de területén a munkácsi és a beregi uradalmakkal. A tatárjárás nem csak hatalmas pusztítással, pusztulással járt, de területünk vonatkozásában az addig fontos kijevi útvonal és az „Orosz kapu” fontossága is csökkent. A 14. században a nyugati és a krakkói közlekedési útvonalak váltak az ország gazdasági ütőereivé, a Bereget átszelő keleti út jelentéktelenné vált. A következő évszázadokban a Máramaros–Erdély felől vezető utak sokkal fontosabbá váltak, melyek egyrészt a Lengyelország felé vezető nemzetközi úthoz, másrészt a tiszai réveken át Szatmár, Szabolcs, Borsod, Heves megyék irányába terelték az északkeleti vármegyék értékesíthető javait. Szűcs Jenő ezt így fogalmazta meg: Kijev kereskedelmi kisugárzását a mongol hódítás végképp kioltotta, a Vereckei-hágó megszűnt kereskedelmi értelemben „Orosz-kapunak lenni”.

Csánki Dezső szerint a 14. században „nagy hírre emelkedett a munkácsi uradalom, amely magába zárta a megye szívét, főhelyeit. A Tisza partján fekvő Vári várostól kezdve, Beregszász és Bereg városokon át északkeletre Újfalu, Sarkad, Dragobartfalva, Pisztraháza, Sztánfalva, Munkács város, Lauka, Viznice, Bubuliska, Lóhó, Ruszkócz, Kajdanó, Lucska, Sztrabicsó, Izsnyéte, Gút, Gát, Jánosi és Déda képezik a végpontjait, s egy vár, négy város és 27 falu hatalmas testét.

A 14. század elejétől a 16. század közepéig gazdasági szempontból már egy nagyjából egységes folyamat játszódott le itt, mint az országban is. Ennek a viszonylag békés fejlődésnek az volt a kulcsa, hogy a megszaporodó nemesi családok mennyire tudták munkáskezekkel „feltölteni” a teret. Györffy György Bereg vármegye népességét 5000 főre taksálta, s ez a 3765 négyzetkilométeres megyében igen alacsony átlagot jelenthetett. A következő becslés Kubinyi Andrásé, aki a 15. század végére (1495) 24.330-27.350 főt számított (6,5-7,3 fő/km). Bár az országos átlagtól ez is elmaradt, ugyanakkor a magashegység vidékével számolva úgy gondolhatjuk, hogy a mezőgazdasági termelésben fontos alföldi tájakon akár duplája is lehetett a népesség sűrűsége a megye átlagának. A népesedés jelentőségét kiemeli az is, hogy Kubinyi egy másik tanulmányában 13 központi hellyel számolt, Beregszász és Munkács Várival kiegészülve komoly szerepet játszott a 15. század városi jellegű települések hierarchiájában.

1. táblázat: Bereg vármegye népessége és népsűrűsége a 14-16. században.

Csánki Dezső nyolc mezővárost (Bereg, Beregszász, Kászony, Munkács, Muzsaj, Namény, Szentmiklós (Szolyva), Vári) írt le, és összesen 172 települést említett meg. (1. térkép: Bereg vármegye települései.)

16. Kiss István az adóköteles jobbágygazdaságokat vette számba a 16. század második felében, 1549-ben, 1577-ben, 1583-ban és 1598-ban. Összehasonlításképpen a hódoltsági peremvidéken fekvő Bereghez hasonló természeti viszonyokkal jellemezhető (Tisza és mellékfolyócskái, hegyvidék) Heves vármegye hasonló adatait is közlöm, mintegy vizsgálva azt, van-e különbség a védettségben és a fenyegetettségben élő területek termelési viszonyai között. A gazdaságok száma a következőképpen alakult:

1. táblázat. Bereg (Heves) vármegye jobbágygazdaságai és ezek becsült népessége a 16. században.

A: gazdaságok száma, B: ebből becsült népességszám (zárójelben a hevesi adatok).

a: kereszténypénzesek, b: zsellérek (10 gelima búza vagy 2,5 hl bor termelése), c: pauperek (11-25 gelima búza vagy 5 hl bor), d: féltelkesek (26-50 gelima búza vagy 10 hl bor), e: gazdagparasztok (50 fölötti gelima búzából vagy 10 hl fölötti bor). (N. Kiss I. kategóriái.)  

Amikor a beregi adatokat értékeljük, mindenképpen meg kell jegyezni, hogy egyrészt Beregszász nélküliek az összegek, másrészt csak a jobbágyok szerepelnek N. Kissnél, ezért érdemes figyelembe venni Dávid Zoltán 1598-as évre vonatkozó házstatisztikáját, amelyben nem csak a paraszti háztartások épületei szerepelnek.

Eszerint a 16. század végén Bereg vármegye 246 településében 4479 házat találtak az összeírók, melynek alapján a népesség számát 32-38 ezerre becsülte a szerző. Ez az adat járhat tehát közelebb a valósághoz, figyelembe véve Kubinyi András korábbi becslését, valamint a teljes népesség valószínű számát. Nyilván N. Kiss István számításai is helyesek, de azok csak a jobbágyság termeléssel kapcsolatban álló elemeire vonatkoznak (valamint Beregszászra is).

Ha a falvak nagyságát nézzük, az 1-10 házas falvak a települések 50%-át adják, ebből az egy házból álló falvak száma 33. A legnagyobb házszámú településen, Beregszászon 235 ház állt, Munkácson és Váriban egyként 164 volt a lakóépületek száma.

1. táblázat: Bereg vármegye házstatisztikája 1598-ból (Dávid Zoltán adatai).

1-10 ház/település: 122 (50%)

11-20 ház/település: 48 (20%)

21-30 ház/település: 31 (13%)

31-40 ház/település: 17 (7%)

41-50 ház/település: 12

51-100 ház/település: 11

101-200 ház/település: 2

201 felett: 1 (összesen 10%)

Amennyiben a jobbágyság összetételét vizsgáljuk, akkor feltűnik a kereszténypénzesek és a zsellérek más vármegyéknél nagyobb aránya. Ez a két réteg önmagát nem tudta eltartani, ezért más paraszti gazdaságokban és a nemesi és városi portákon szerezte meg a kenyérre valóját. A kereszténypénzesek egy része a század végén más házában lakott, saját vagyona szinte semmi sem volt. A hevesi falvak társadalma a hódoltság dacára stabilabbnak és gazdagabbnak látszik, az emberek a veszélyeztetettség ellenére helyben maradtak, vagy átmeneti elbujdoklás után visszatértek. Az ország középső régiója a kettős uralom és adózás ellenére biztosabb megélhetést kínált az adott korszakban. A keleti végen a parasztság fele nincstelenül tengődött, nagyobb volt a módosabb parasztság birtok- és terméskoncentrációja.

Beregben természetszerűleg a vármegye déli járásainak népességével és termelésével foglalkozott N. Kiss István. A hegyvidéki területek döntően ruszin népessége azokban a törpe falvakban élt, amelyek 1-2 házzal rendelkeztek, vagy éppen még ezeket is kerülték, s mivel állattartók voltak, az erdőövezet és az irtvány-övezet között terelték állataikat.

Ami a 16. századi Bereg gazdasági életét illeti, annak alapja az alföldi részek földművelése volt. A Tisza és mellékfolyóinak síkja a gabonafélék termelésének elsődleges színtere volt, de a szőlő termelése is jelentős volt (1. térkép).

Ezen a területen a települések sűrűn helyezkedtek el, a Tisza mentén a Közép-Tiszavidékhez (Heves, Külső-Szolnok) képest jóval kevesebb volt a mocsaras, vízzel rendszeresen vagy időszakosan borított terület, ezért feltételezhetően jobb lehetett a terület kihasználtsága is. Ugyanakkor a kisebb népesség nem tudta kellően megművelni a földeket, mert a munkaerő még maximális erőfeszítés mellett sem volt elegendő. Így aztán a beregi gabonaátlagok nem emelkedtek a hevesiek fölé, a családok igényeit elégítették csak ki (2. térkép: Bereg vármegye gazdasága a 16. században).

1. táblázat: Bereg (Heves) vármegye gabonatermelése a 16. század második felében.

1. Kiss István adatai alapján (a gelima, kalangya ezeken a területeken általában 26 kévéből állt, egy gelima általában 40-50 kg közötti termést jelentett).

A gabonatermelés a népesség alapélelmezését fedezte. A 11 gelima körüli átlagok igen sovány kenyéradagokat jelentettek, pótlásukat a Tisza és a mocsarak mentén a szegényebb rétegek a vizek haszonvételeiből fedezték. A gazdagabbak esetleges feleslegüket a gazdaságaikban dolgozók természetbeni fizetésére adhatták, illetve a mezővárosok piacain értékesíthették. Itt, Beregben a munkácsi és a beregszászi uradalmak is igen sok szegény zsellért vagy kereszténypénzest láthattak el munkával, és annak fizetségeként gabonával.

A másik mezőgazdasági terület a szőlőtermesztés és bortermelés volt. Mind Beregben, mind Hevesben jelentős szőlőtermelés folyt a dombvidékeken és a középhegységi szinteken. A beregi öt mezőváros, amelyeket N. Kiss István vizsgált (Vári, Nagy-Muzsaj, Kászony, Munkács, Beregszász), az összlakosság egyharmadát tudhatta magáénak, a szántók 17%-át és a szőlőkultúra 89%-át birtokolta. N. Kiss István az 1577-es adatoknál megjegyezte: „Beregszászon például már nyoma veszett a gabonaművelésnek.”

1577-ben a beregi bortermelés kétharmadát a beregszászi szőlőkből nyerték. A legnagyobb bortermés 1553-ban, egy különlegesen kedvező szüretű évben 42 ezer egri köblös volt, amelyről azt írta a szerző, hogy 50 év alatt sem ismétlődött meg még egyszer. Hevesben Gyöngyös és vidéke, valamint az egri borvidék emelkedett ki, de a két terület között a Mátraalja számos településében jelentős mennyiségű szőlőt neveltek és szüreteltek. A török hódításig jellemző fehér borok mellett a század végére megjelentek a balkáni népek közvetítésével a vörösborok, és a török által is fogyasztott, csekély alkoholtartalmú csemegeborok is.

1. táblázat: Bereg és Heves vármegyék bortermelése a 16. század második felében, egri köbölben.

1 egri köböl: 25,4 liter.

1583-ban és 1598-ban Beregszász termelése nem szerepelt a tizedösszeírásban. Amennyiben ezekben az években is akkora volt a szőlőtermelése, mint a megye többi részeinek összessége, a megyei összesítés is sokkal jobban mutat a táblázatban. A bor jelentőségét a korabeli járványos, fertőzéses időszakokban nem szükséges különösebben ecsetelni. A megtermelt mennyiség feleslegét a mezővárosi polgárok bizonyára más megyék, tájak piacain értékesítették, ugyanúgy, ahogyan a gyöngyösi és az egri pincékben tárolt borok is szívesen látott innivalók voltak a Felvidék és a Lengyel Királyság városaiban.

Az állattenyésztést igen nehéz jellemezni, mert a szarvasmarha, az igásökör, a ló tartása és tenyésztése az ország többi részeihez hasonlóan kívül esett az adózás kötelmein, nem maradt fenn adat erről az állattartási ágazatról. Általában elmondhatjuk az igás ökrök számáról, hogy a gazdag parasztok akkoriban és később is legalább 6-8 igavonóval rendelkeztek, a munkácsi nagy koronabirtok pedig bizonyára bővelkedett bennük, mint ahogyan a lovak számáról is ez feltételezhető. Az N. Kiss István által összegyűjtött megyei adatok Hevesben igen jelentős juhtartást mutatnak, még a kettős adóztatás ellenére is. Nagyszámú birkát feltételeznénk Beregben is, ugyanakkor a többi megyéhez hasonló juhösszeírás csak 1602-ből áll rendelkezésünkre. 18 faluban adóztatták meg, s jellemzően a telkes jobbágyságon kívül eső hegyvidéki, ruszin népesség településein 37 jobbágygazdaságban találtak 63 juhot és 137 kecskét. Amint N. Kiss István kiszámolta, a megye 3054 parasztgazdaságának ez alig egy százaléka.

Annál jelentősebb a sertéstartás. N. Kiss István erről azt írta: „A hatalmas kiterjedésű erdőkben könnyűszerrel lehetett ’makkoltatni’. Ennek megfelelően Szolyva környékén 21 olyan állattenyésztő faluval találkozunk, amelyekben, legalábbis a dézsmajegyzék tanulsága szerint, semmiféle más művelési ágnak nincs nyoma – csak a sertéstenyésztésnek! 477 sertéstenyésztőből 174-et a megye falvaiban, míg 303-at a fent említett, kizárólag állattenyésztő helységekben találunk.”

Összefoglalva: a 16. századi mezőgazdasági termelés mind a gabona termesztését, mind az állattartást nézve a népesség számának és a korabeli technikai–technológiai feltételek függvénye volt. Mivel a népesség döntően nagyobb hányada a Tisza és mellékvizei alföldi környezetében koncentrálódott, a megye északi-északkeleti fele, a havasok és a tölgyesek–fenyvesek világa ritkán lakott, s a sertéstartásra specializálódott terület volt. A termésátlagok valamivel alacsonyabbak voltak, mint a kontrollként választott Heves megye hasonló átlagai, s a családok éppen a létminimum határán éltek. A kevesebb jómódú (gazdag) paraszt nem csak a gabonatermelést uralta, hanem az ő kezükben összpontosult a jobbágyi szőlőtermelés négyötöde is. A szőlőtermesztés Beregszászra és környékére koncentrálódott, ahol a német eredetű hospes-népesség magasabb gazdasági–kereskedelmi kultúrát honosított meg.

Közlekedés

Az a tény, hogy a honfoglalók nagyobb tömege a Vereckei-hágón át jutott be a Kárpát- medencébe, mintegy három évszázadra meghatározta Borsova határvármegye, majd a belőle kialakult Bereg vármegye fő útvonalát. Ezt erősítette meg az Árpád-ház uralkodóinak had- és külpolitikája, melyben egészen a tatárjárásig fontos helyet foglalt el Halics és Kijev. Györffy György a következőképpen jellemzi ezt: „A vármegye fő útvonala az ún. Orosz-kapun belépő országos út, mely Munkácsnál elágazik Ungvár, Beregszász és Ilosva felé. A vásáros Beregszászról Ungvárra, Csépánföldén át vitt a nagyút, melynek dobronyi elágazásán a Latorcán rév volt, s ugyancsak Beregszászról Várin keresztül lehetett Szatmárra jutni. A Beregszász-beregi útvonal folytatása az Ilosva mellett vivő Baranka-út, mely Ilosva mellett elágazott, s a Borsova kőrévjén át vitt Ugocsánál. Lónyánál a Tisza közelében említenek hidat és nagy utat, amely Beregszászról Surányon át a Vásárosnamény felé vivő utat keresztezte.”

 A tatárjárás azonban megváltoztatta a keleti út fontosságát. A meggyengült kijevi állam, majd a tatár kánságok már nem voltak kereskedelmi partnerek, s a késő Árpád-kori uralkodók, majd az Anjou-dinasztia már a nyugati és a lengyel területek felé tartó kereskedelmet preferálta. Az „Orosz-kapun” át vezető út már inkább a tatár veszélyt jelentette, ennek megfelelően ekkortól a hadi jellege domborodott ki. A máramarosi sóbányák termelésének 14. századi felfutása után Bereg vármegye vízi és szárazföldi sóútjai erősödtek meg. Draskóczy István a következőket írja erről: „1440-ben kiadott okmány, melyből az derül ki … a Munkácstól délre fekvő Barkaszó falu lakói Varannóra, Kassára szállítottak. Munkács polgárai szintén részt vettek a kősó továbbításában mind a késő középkorban, mind a kora újkorban… Különösen gyakran keltek át szekerekkel az Újlak és Becs közötti, valamint a tekeházai, a naményi és a közelében fekvő bácsi réven. Ezekhez a révekhez Husztról Nagyszőlősön keresztül vezetett a szállítmányok útja. Naményt és Révbácsot továbbá Várin és Beregszászon keresztül lehetett elérni. Máramarosból nyugat felé Munkács–Ungvár–Nagymihály és Kassa útvonalat használták a szekeresek. Nagymihályból lehetett Bártfa és Eperjes felé kerülni.”

1521-ben megszűnt a királyi sómonopólium, s ekkortól mind a földesurak, a városi polgárok, kereskedők, de a jobbágyok is szállíthatták a sót. Egyes urak új vámhelyeket létesítettek (Surány, Gelénes, Csetfalva, Ignécz, Kovászó, Vámosatya) a régebben működők mellett. A forgalom mértékéről Draskóczy István a következőket jegyezte meg lábjegyzetében: „A Szatmár megyei Gyarmatról 11297, Tiszabecsről 4611, a Bereg megyei Munkácsról 18051, Váriból 10187, Tarpáról 8432, az Ugocsa megyei Újhelyről 6352, Bökényből 8369 kockát vásároltak. Ezekben az esetekben már nem a helyi szükséglet fedezéséről, hanem kereskedelmi árumennyiségről van szó.”

Ezeken az utakon nem csak a só szárazföldi szállítását, hanem minden más árucikk továbbítását – a vámos helyek érintésével – lehetővé tették. Beregből elsősorban a bort vihették (főleg az alföldi településekhez, várakhoz), s inkább feltételezhető, hogy a lengyel nagy úthoz kapcsolódva, inkább onnan érkezhettek használati cikkek.

IRODALOM

CSÁNKI D. 1890: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában I.

DRASKÓCZY I. 2018: A magyarországi kősó bányászata és kereskedelme (1440-1530) MTA BTI TI. Budapest

FRISNYÁK S. – CSÜLLÖG G. – HORVÁTH G. 2021: Ruténföld természeti tájhasználata (Környezettörténeti vázlat 895-1920). In: Tört. Földr. Közl. 2021/4. pp. 39-56

GLÜCK L. 2008: A máramarosi só kereskedelmének útvonalai a 16. század közepén. In: Történelmi Szemle 50. (2008) pp. 11-37.

GYÖRFFY GY. 1987: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. pp. 517-550.

SZŰCS J. 1993: Az utolsó Árpádok. Budapest. MTA TTI.